„Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik.
Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre
llétezik benne a jövő a múlttal.” – Albert Einstein
Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre
llétezik benne a jövő a múlttal.” – Albert Einstein
Egész életemben vonzódtam a romokhoz, roncsolt felületekhez és az elfelejtett tárgyakhoz. Rendszeresen szökök-mászok-surranok be olyan épületekbe, amikbe nem lenne szabad. Szeretem a poros pincéket, a betört ablakú épület-abroncsokat. A kibelezett autókat, roncstelepeket, bolhapiacokat. A tárgyakat, amiket valaki, valamikor elhelyezett a jelenlegi helyükre aztán évekre-évtizedekre ottfelejtett. Szeretem elképzelni, hogy eredetileg mi célt szolgált a mozdulat, ami végül az enyészetre kárhoztatott egy rozsdás kulcs-csomót, összeaszott bőrtáskát vagy egy megsárgult, nedvességtől felpüffedt könyvet. Foglalkoztat az entrópia, ami ezeken a tárgyakon keresztül súgja meg nekünk: minden és mindenki múlandó, az idő előbb utóbb mindent utolér és nekünk alig-alig van eszköz a kezünkben arra, hogy rekonstruáljuk a múltat. A múlt rejtőzködő természetét sokféleképpen fel lehet dolgozni, de számomra talán legkedvesebb a mese, ami segít nekünk abban, hogy kapcsolatot teremtsünk, utat rajzoljunk a múlt és jelen ismert és ismeretlen elemei között. A mese tölti ki a máshogy kitölthetetlen hézagokat.
Ritka az, amikor egy idő-áztatta épületbe úgy mehetek be, hogy közben nem kell figyelnem arra, szólnak-e már a szirénák. Így amikor a DesignCampus első tanítási napjainak egyikén elvittek minket Ivánka András „Orvosi klubházába“ és a bejárati ajtót – évek rozsdáját maga alá gyűrve, kongva-recsegve – egy hivatali személy, a mindenható Portás nyitotta ki, kiváltságos helyzetben éreztem magam. Bent aztán a korábbi élményeimből már ismert, de minden alkalommal ugyan annyira bizsergető dolgok fogadtak. Dohos levegő, az évtizedek alatt elrágott vízzáró rétegek végső kudarcára utaló beázások. Tárgyak egy lassan elfelejtődő múltból. A padlón a törmelék és a törött fotelek között elhullott állatok apró tetemei. Betört ablakokon keresztül utat törő kúszó-növények. Kipucolt könyvespolcok, ottfelejtett kötetekkel, amik valamiért senkinek nem voltak annyira fontosak, hogy észrevegyék a hiányukat. Bizonyos értelemben olyan „toposzok“ ezek, amik minden elhagyott épület sajátjai.
Ugyanakkor volt ebben a házban más is, olyasmi, amit még nem láttam más beszökések alkalmával: a falakat beborító minták, hihetetlen tömegben. Kerámia-csobogó, ami mintha valamelyik nemrég olvasott sci-fim lapjairól pottyant volna ide. Organikus mintázatú, megfejthetetlen jelentésű csempék. Sűrű szövésű mozaik minták – és valahogy mindenből sok. Mindenből nagyon nagyon sok. Idegen ornamentikák, amik mintha egy párhuzamos világ itt felejtett darabjai lennének.
Kedves film- és olvasás élményem Arkagyij Sztrugackij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című regénye és a belőle készült Stalker című Tarkovsky-klasszikus. A történet szerint egy idegen űrhajó eltöltött valamennyi időt egy területen, majd távozásakor mindenféle különleges tulajdonsággal rendelkező tárgyat hagyott maga után és varázslatos hellyé alakította a „Zónának“ nevezett, később lezárt területet. A regényből és a filmből sem derül ki, vajon az itt maradt tárgyak mi célt szolgáltak: lehet, hogy csak kacatok, egy számunkra felfoghatatlan világ értéktelen szemetei – egy piknik maradványai. Első alkalommal Ivánka-ház számomra kicsit ilyen élmény volt a maga furcsa motívumaival, háló szőtte rozsdás gépészetével és nehezen érthető folyosóival. Következő alkalommal már kimondottan, mint grafikus tértem vissza és kerestem a kapcsolatot az épülettel. Megpróbáltam meghallani valamit abból, miről mesélnek ezek a motívumok és megismerni a történetet, amit a ház elmond magáról – mert számomra, aki nem vagyok építész, a téri viszonyok, a bolyongás a furcsa folyosókon egyre inkább egy komplikált mese átélését jelentette. Ivánka András néhol békés és invitáló – olvasó sarok, előadó, közösségi terek… – néha pedig lázálomszerűen önmagába gabalyodó – mosdók, könyvtár, apró szobák… – meséjét. Ebből a felfedező útból született a Derengések az Ivánka-házban című illusztrált leporello, ami az épületben élő „szellemeket“ mutatja be, egy a ház geometriája alapján készült betűtípussal. Mielőtt az olvasó kétségbe esne, nem, semmiféle megszállott spirituális őrületbe nem kívánom belerángatni – noha egyszer a vicc kedvéért felvettem a 9609 TEÁOR számú Asztrológiai és spiritiszta tevékenységeket jelölő tevékenységi kört. Azt kívánom csupán illusztrálni, hogy az épület a csempéivel, sűrűségével, szokatlan geometriájával és furcsa folyosóival egy elképesztően inspiráló, sokféle világ, amiben jó volt újra és újra elmerülni. Főleg, hogy Ivánka András neve egyfajta kultikus státuszt is kapott a féléves munkánk során.
Témámul mindenekelőtt a ház színeit választottam, ami talán a legkézenfekvőbb megoldás egy tervezőgrafikus számára. Szándékom volt gyakorlatban is alkalmazható eredményt elérni a tanulmányommal, így a színek gyűjtésén és kategorizálásán túl tervezői felhasználásra is alkalmassá tettem őket.