A Ghost In The Shell (Osii Mamoru animéje Siro Maszamune mangája alapján, 1995) első képkocáin Motoko „Őrnagy” Kusanagit, a Hatos Ügyosztály ügynökét látjuk egy, a szélrózsa minden irányába terjeszkedő, fiktív jövőbeli japán metropolisz egyik felhőkarcolójának tetején.
Az Őrnagy a tarkójába csatlakozó kábeleken keresztül ideges férfiak beszélgetését hallgatja le: egy politikai menedékjogért folyamodó hekker feszült beszámolóját egy rejtélyes projektről. Rövid közjátékot követően az Őrnagy lecsatlakozik a beszélgetésről, ledobja a ruháit, és kecses meztelenséggel leveti magát a háztetőről, hogy automata fegyvere segítségével szisztematikusan darabokra szedje a férfiak egyikét. A becsapódó golyók nyomán cafatokra robbanó test vegyesen tartalmaz emberi agyat, izmokat, húscsomókat, illetve mechanikus gerincet, kábeleket és egyéb gépalkatrészeket. Ezután Motoko – mint valami tudományos-fantasztikus halál angyala – az álcaruhája segítségével láthatatlanná válik: alakja egybeolvad a metropoliszéval.
Az ezt követő eszményi filmes montázs bemutatja az Őrnagy „teremtését”. A közel négyperces, teljesen narrációmentes bevezetőből megtudjuk, milyen alkatrészekből áll össze Motoko.
Kiderül, hogy a nő(?) emberi agya egy titán burokban foglal helyet, amelyet fém fejbe tesznek. A fejen bőr és izmok nélküli arc. Ezen a ponton felderenghet Fritz Lang Metropolisának Mariája: eszményi szépségű női vonások – acélból.
Az arc egy fémvázas testen foglal helyet – a testből kábelek, drótok és mindenféle csatlakozók lógnak. A félkész Őrnagy, mint egy bábmester nélküli báb, tehetetlenül csüng a kábelkötegen. Később valamilyen különleges folyadék fehér, meszes, homogén bevonatot képez a vázon, végül pedig a test kiemelkedik a folyadékból. A fehér bevonat felszakadozik: mintha valami földöntúli vakolat peregne le egy mellbimbóról, egy arcról, egy emberről. A szoborszerű, homogén test egy gyönyörű, meztelen nővé válik.
A jelenet végén az immáron az ágyában ébredő Őrnagyot látjuk: a nő felkel, megdörgöli a szemét, és szótlanul munkába indul. Az ember és a technológia keresztezéséből született, tökéletes lény látványosan magányos.
Burokba zárt szellem
Mindezt két okból írtam le ilyen részletesen: egyrészt szeretném meghozni az olvasó kedvét a filmhez – hatalmas élményről marad le az, aki nem nézi meg a Ghost In The Shellt. Megítélesem szerint az animációs film műfajának egyik legfontosabb darabja.
Másrészt a nyitó képsor rávilágít a technológia és a lélek bonyolult kapcsolatára. A történet során Őrnagy – természetesen egy akciódús techkrimibe ágyazva – szembesül az emberi lét kínzó kérdéseivel. A test és a lélek viszonyával. A testünk vagyunk? Vagy a testünkben lakunk mi, a valódi lényünk, a lelkünk? És ez a valami, ez a szellem vajon hozzá van kötve a testünkhöz? Egyáltalán: valóban kell test a léleknek? Vagy az énünk a fizikai kiterjedésünktől függetlenül létezik – sőt túl is éli azt?
A technológia és a lélek között feszülő viszony kérdéseivel sokáig vászonkötéses filozófiakönyvek lapjain, összeborozott parkettákon vagy füstös konyhákban ücsörögve találkoztam. Esetleg vallási szövegekben, tudományos-fantasztikus regényekben vagy rosszul sikerült randikon. Vagy olyan kontextusokban, ahol – bár a válaszkeresés szándéka megvolt – a válasz valódi megszerzése sose szerepelt a lehetőségek között: garbósan-bölcsészesen okoskodós, együtt világmegváltós tengelyeken.
Aztán az elmúlt néhány évben történt ez-az a tudományban, ami a lélek problémájának gondolatkörét a fikció, a vallás vagy a filozófia elméleti síkjáról nagyon is gyakorlati kérdéssé emelte – vagy süllyesztette, ízlés dolga. A mesterséges intelligencia újra a középpontba állította a tudatkutatást. Úgy tűnik, a lélek témája lassan spirituális helyett technológiai kérdéssé válik.
Ma már tudjuk, hogy a pillanatnyi észlelésünk, az épp aktuális énünk ezer meg egy, nagyon is konkrét biokémiai és fizikai folyamat együtthatójából születik meg. Nem kell különösebben távol keresni ennek a gyakorlati igazolását.
Én például akkor találtam meg ennek a tényleges, empirikus bizonyítását, amikor tudatosan rendszeres multivitamin-fogyasztóvá neveltem át magam. A folyamatos magnézium-bevitel fénysebességgel javított a közérzetemen, a fáradékonyságom pillanatok alatt szertefoszlott, és nagyságrendekkel kevésbé érezem magam levertnek, mint előtte. Gyakorló grafikus és képzőművész vagyok, tehát a lelki állapotom változását le tudom mérni a műveim átalakulásán. A rajzaim ettől fogva élénkebbé váltak, a munkáimat nagyobb hatékonysággal végzem, és az általános valóságpercepcióm fényévekkel világosabbá vált.
Kiborgok között
A Ghost In The Shell világa ma már egyáltalán nem tűnik annyira távoli jövőnek, mint amennyire harminc éve, a film megjelenésekor gondoltuk. Kiborgok között élünk, akik teljesen máshogy élik, érzékelik a világot, mint mi – így felmerül a kérdés: vajon mennyire más a lelkük? Eljön majd az a pillanat, amikor az egyik ember nem tudja majd elmondani a másik embernek, mit érez, mert teljesen más spektrumban, más technológiával éli az életét?
Neil Harbisson gyermekkorának nagy részében azt hitte, egyszerűen csak összekeveri a színeket. Tizenegy éves korában derült ki: Neil színvak. Az achromatopsia nevű ritka látászavarral diagnosztizálták, amely teljesen lehetetlenné teszi a színek érzékelését. Az orvosok azt mondták neki, hogy az állapota gyógyíthatatlan.
Tizenhat éves korában eldöntötte, hogy művészetet fog tanulni. „Amikor elmondtam az oktatómnak, hogy csak fekete-fehérben látok, az első reakciója az volt: Akkor mit keresel itt?” – idézte fel Neil (The man who hears colour, BCC, 2012. február 15.). Elmagyarázta, hogy szeretné megérteni, megérezni a színeket az állapota ellenére is. A program lehetővé tette számára, hogy az egész tanfolyamot szürke árnyalatokban végezze, kizárólag fekete és fehér használatával. Művészete mélyen figuratív volt, és az ő sajátos világérzékelését ábrázolta. Közben Neil felfedezte, hogy a történelem során sokan kerestek kapcsolatot a színek és a hangok között.
Az egyetemen Neil élete fordulópontot vett. Egy kiborgtechnológiai előadáson, amelyet Adam Montandon, a Plymouth Egyetem hallgatója tartott, Neil egy merész kérdést tett fel: létre lehetne-e hozni egy eszközt, amely segít neki érzékelni a színeket? Adam egy forradalmi megoldással állt elő: egy eszközt készített, amely a színeket hangokká alakította át. Ez a találmány, amely később eyeborg néven vált ismertté, egy webkamerából, egy számítógépből és egy fejhallgatóból állt, valamint egy szoftverből, amely a színek frekvenciáit megfelelő hangokká alakította. „Például ha a piros frekvenciáját hallanánk, az egy F és Fisz közötti hangnak felelne meg. A piros a legalacsonyabb frekvenciájú szín, míg az ibolya a legmagasabb” – magyarázta Neil.
Neil teljes mértékben magáévá tette ezt a technológiát, és az eszközt éjjel-nappal használni kezdte, a felszerelést egy hátizsákban hordozva. Idővel az eszköz a szerves részévé vált az identitásának. „2004 óta nem vettem le a fejemről, kivéve, amikor az eszközt javítani kellett” – mondta. Az eszköz most már egy chipet is tartalmaz, amely a fejének hátulján helyezkedik el, és a fényhullámokat hangrezgésekké alakítja, Neil a koponyáján keresztül érzékeli a hangokat, a füleitől függetlenül.
A folyamatos hangbevitelhez való alkalmazkodás nem volt könnyű. „Eleinte erős fejfájásaim voltak” – vallotta be Neil. „De öt hét elteltével az agyam hozzászokott, és elkezdtem a színeket konkrét hangokhoz társítani. Idővel még színes álmokat is kezdtem látni.”
Az eyeborg Neil művészi látásmódjára is mély hatást gyakorolt. „Egy teljesen új világot hoztam létre, ahol a színek és a hangok ugyanazok” – magyarázta. Ez az egyedi érzékelés inspirálta a munkáit, köztük a „hangportrékat”. Ezekhez Neil egy ember hajának, bőrének, szemeinek és ajkainak hangjait elemzi, és egy különleges akkorddá alakítja, amely az illető lényegét tükrözi. Hangportré-galériájában ismert személyek is helyet kaptak, köztük Károly herceg, akivel 2005-ben találkozott, amikor a Dartington Művészeti Főiskolán tanult.
„Amikor Károly herceg meglátta az eszközt, megkérdezte: Mi ez, amit viselsz? Én pedig megkérdeztem tőle, meghallgathatom-e az arcát. Beleegyezett, és azt találtam, hogy nagyon harmonikus hangzása van” – mesélte Neil mosolyogva.
A történet tanulságra számomra az, hogy egy olyan világ épül a szemünk előtt, amelyben a különböző típusú technológiák különböző emberi percepciókat hoznak létre. A Neilhez hasonló kiborgoknak egészen mást jelent majd az a szó, hogy vörös vagy kék, az ő lelkük egy teljesen más valóságból építkezik majd, mint nem kiborg társaiknak.
1979-ben jelent meg a Sony első Walkmanje. Egyes vélekedések szerint ez volt az első találmány, ami ténylegesen szeparálta az egyéni felhasználót a közösségtől, és létrehozta az első virtuális valóságot. A Walkman a zenehallgatás társas élményét privát, személyes tapasztalattá alakította. A kiválasztott zene ritmusára lüktető valóságérzékelésünk egy olyan világ egy pillanata, amit soha, igazán senkivel sem tudunk majd megosztani, ami csak a miénk.
A kiborgtechnológiák, az élmények, az érzések újfajta megtapasztalásnak eszközei előbb-utóbb majd lehetetlenné teszik azt, hogy elmagyarázzuk vagy megnevezzük az érzéseinket egymásnak – egy kiborg érezhet olyat, amit más embertársai egyszerűen nem tudnak megtapasztalni. Amikor már esélyünk se lesz arra, hogy közös nyelvet beszéljünk, mert nem lesz egyezményes neve a dolgoknak. Hiszen már az is problémás lehet, hogy egy műlábbal vagy műkarral, esetleg kerekesszékkel közlekedő embertársunk valóságélményét megértsük. Mennyire lesz majd bonyolult együttérezni valakivel, aki egy agy–számítógép interfész segítségével, téri élményként közlekedik majd a hálózaton? Vagy a szeme olyan spektrumokat érzékel, amelyek „analóg“ szemmel érzékelhetetlenek – például látja a vezeték nélküli hálózatok rádiójeleit? Esetleg direkt kapcsolata van olyan digitális adatbázisokhoz, amelyekben minden valaha leírt szó szerepel majd? Hogyan leszünk képesek kapcsolódni az ezekkel a technológiákkal formált lélekállapotban lévő emberekkel? És ők velünk, analóg lényekkel?