A vallás, a filozófia és a tudományos-fantasztikus irodalom évszázadok óta foglalkozik a lélek kérdéskörével. Igyekszünk megfejteni a legnagyobb rejtélyt, a végső titkot: mi az ember? Mindeközben a tudomány utolérni látszik ezeket a kérdéseket – úgy tűnik, hamarabb jöttünk rá, hogyan tudjuk az érzéseinket elektródák, vegyszerek és számítógépek segítségével manipulálni, mint hogy megfejtettük volna a lélek nagy misztériumát. De mivé válik az ember, ha ismét olyanhoz nyúl, amit nem ért?
A Ghost In The Shell (Osii Mamoru animéje Siro Maszamune mangája alapján, 1995) első képkocáin Motoko „Őrnagy” Kusanagit, a Hatos Ügyosztály ügynökét látjuk egy, a szélrózsa minden irányába terjeszkedő, fiktív jövőbeli japán metropolisz egyik felhőkarcolójának tetején.
Az Őrnagy a tarkójába csatlakozó kábeleken keresztül ideges férfiak beszélgetését hallgatja le: egy politikai menedékjogért folyamodó hekker feszült beszámolóját egy rejtélyes projektről. Rövid közjátékot követően az Őrnagy lecsatlakozik a beszélgetésről, ledobja a ruháit, és kecses meztelenséggel leveti magát a háztetőről, hogy automata fegyvere segítségével szisztematikusan darabokra szedje a férfiak egyikét. A becsapódó golyók nyomán cafatokra robbanó test vegyesen tartalmaz emberi agyat, izmokat, húscsomókat, illetve mechanikus gerincet, kábeleket és egyéb gépalkatrészeket. Ezután Motoko – mint valami tudományos-fantasztikus halál angyala – az álcaruhája segítségével láthatatlanná válik: alakja egybeolvad a metropoliszéval.
Az ezt követő eszményi filmes montázs bemutatja az Őrnagy „teremtését”. A közel négyperces, teljesen narrációmentes bevezetőből megtudjuk, milyen alkatrészekből áll össze Motoko.
Kiderül, hogy a nő(?) emberi agya egy titán burokban foglal helyet, amelyet fém fejbe tesznek. A fejen bőr és izmok nélküli arc. Ezen a ponton felderenghet Fritz Lang Metropolisának Mariája: eszményi szépségű női vonások – acélból.
Az arc egy fémvázas testen foglal helyet – a testből kábelek, drótok és mindenféle csatlakozók lógnak. A félkész Őrnagy, mint egy bábmester nélküli báb, tehetetlenül csüng a kábelkötegen. Később valamilyen különleges folyadék fehér, meszes, homogén bevonatot képez a vázon, végül pedig a test kiemelkedik a folyadékból. A fehér bevonat felszakadozik: mintha valami földöntúli vakolat peregne le egy mellbimbóról, egy arcról, egy emberről. A szoborszerű, homogén test egy gyönyörű, meztelen nővé válik.
A jelenet végén az immáron az ágyában ébredő Őrnagyot látjuk: a nő felkel, megdörgöli a szemét, és szótlanul munkába indul. Az ember és a technológia keresztezéséből született, tökéletes lény látványosan magányos.
Burokba zárt szellem
Mindezt két okból írtam le ilyen részletesen: egyrészt szeretném meghozni az olvasó kedvét a filmhez – hatalmas élményről marad le az, aki nem nézi meg a Ghost In The Shellt. Megítélesem szerint az animációs film műfajának egyik legfontosabb darabja.
Másrészt a nyitó képsor rávilágít a technológia és a lélek bonyolult kapcsolatára. A történet során Őrnagy – természetesen egy akciódús techkrimibe ágyazva – szembesül az emberi lét kínzó kérdéseivel. A test és a lélek viszonyával. A testünk vagyunk? Vagy a testünkben lakunk mi, a valódi lényünk, a lelkünk? És ez a valami, ez a szellem vajon hozzá van kötve a testünkhöz? Egyáltalán: valóban kell test a léleknek? Vagy az énünk a fizikai kiterjedésünktől függetlenül létezik – sőt túl is éli azt?
A technológia és a lélek között feszülő viszony kérdéseivel sokáig vászonkötéses filozófiakönyvek lapjain, összeborozott parkettákon vagy füstös konyhákban ücsörögve találkoztam. Esetleg vallási szövegekben, tudományos-fantasztikus regényekben vagy rosszul sikerült randikon. Vagy olyan kontextusokban, ahol – bár a válaszkeresés szándéka megvolt – a válasz valódi megszerzése sose szerepelt a lehetőségek között: garbósan-bölcsészesen okoskodós, együtt világmegváltós tengelyeken.
Aztán az elmúlt néhány évben történt ez-az a tudományban, ami a lélek problémájának gondolatkörét a fikció, a vallás vagy a filozófia elméleti síkjáról nagyon is gyakorlati kérdéssé emelte – vagy süllyesztette, ízlés dolga. A mesterséges intelligencia újra a középpontba állította a tudatkutatást. Úgy tűnik, a lélek témája lassan spirituális helyett technológiai kérdéssé válik.
Ma már tudjuk, hogy a pillanatnyi észlelésünk, az épp aktuális énünk ezer meg egy, nagyon is konkrét biokémiai és fizikai folyamat együtthatójából születik meg. Nem kell különösebben távol keresni ennek a gyakorlati igazolását.
Én például akkor találtam meg ennek a tényleges, empirikus bizonyítását, amikor tudatosan rendszeres multivitamin-fogyasztóvá neveltem át magam. A folyamatos magnézium-bevitel fénysebességgel javított a közérzetemen, a fáradékonyságom pillanatok alatt szertefoszlott, és nagyságrendekkel kevésbé érezem magam levertnek, mint előtte. Gyakorló grafikus és képzőművész vagyok, tehát a lelki állapotom változását le tudom mérni a műveim átalakulásán. A rajzaim ettől fogva élénkebbé váltak, a munkáimat nagyobb hatékonysággal végzem, és az általános valóságpercepcióm fényévekkel világosabbá vált.
Kiborgok között
A Ghost In The Shell világa ma már egyáltalán nem tűnik annyira távoli jövőnek, mint amennyire harminc éve, a film megjelenésekor gondoltuk. Kiborgok között élünk, akik teljesen máshogy élik, érzékelik a világot, mint mi – így felmerül a kérdés: vajon mennyire más a lelkük? Eljön majd az a pillanat, amikor az egyik ember nem tudja majd elmondani a másik embernek, mit érez, mert teljesen más spektrumban, más technológiával éli az életét?
Neil Harbisson gyermekkorának nagy részében azt hitte, egyszerűen csak összekeveri a színeket. Tizenegy éves korában derült ki: Neil színvak. Az achromatopsia nevű ritka látászavarral diagnosztizálták, amely teljesen lehetetlenné teszi a színek érzékelését. Az orvosok azt mondták neki, hogy az állapota gyógyíthatatlan.
Tizenhat éves korában eldöntötte, hogy művészetet fog tanulni. „Amikor elmondtam az oktatómnak, hogy csak fekete-fehérben látok, az első reakciója az volt: Akkor mit keresel itt?” – idézte fel Neil (The man who hears colour, BCC, 2012. február 15.). Elmagyarázta, hogy szeretné megérteni, megérezni a színeket az állapota ellenére is. A program lehetővé tette számára, hogy az egész tanfolyamot szürke árnyalatokban végezze, kizárólag fekete és fehér használatával. Művészete mélyen figuratív volt, és az ő sajátos világérzékelését ábrázolta. Közben Neil felfedezte, hogy a történelem során sokan kerestek kapcsolatot a színek és a hangok között.
Az egyetemen Neil élete fordulópontot vett. Egy kiborgtechnológiai előadáson, amelyet Adam Montandon, a Plymouth Egyetem hallgatója tartott, Neil egy merész kérdést tett fel: létre lehetne-e hozni egy eszközt, amely segít neki érzékelni a színeket? Adam egy forradalmi megoldással állt elő: egy eszközt készített, amely a színeket hangokká alakította át. Ez a találmány, amely később eyeborg néven vált ismertté, egy webkamerából, egy számítógépből és egy fejhallgatóból állt, valamint egy szoftverből, amely a színek frekvenciáit megfelelő hangokká alakította. „Például ha a piros frekvenciáját hallanánk, az egy F és Fisz közötti hangnak felelne meg. A piros a legalacsonyabb frekvenciájú szín, míg az ibolya a legmagasabb” – magyarázta Neil.
Neil teljes mértékben magáévá tette ezt a technológiát, és az eszközt éjjel-nappal használni kezdte, a felszerelést egy hátizsákban hordozva. Idővel az eszköz a szerves részévé vált az identitásának. „2004 óta nem vettem le a fejemről, kivéve, amikor az eszközt javítani kellett” – mondta. Az eszköz most már egy chipet is tartalmaz, amely a fejének hátulján helyezkedik el, és a fényhullámokat hangrezgésekké alakítja, Neil a koponyáján keresztül érzékeli a hangokat, a füleitől függetlenül.
A folyamatos hangbevitelhez való alkalmazkodás nem volt könnyű. „Eleinte erős fejfájásaim voltak” – vallotta be Neil. „De öt hét elteltével az agyam hozzászokott, és elkezdtem a színeket konkrét hangokhoz társítani. Idővel még színes álmokat is kezdtem látni.”
Az eyeborg Neil művészi látásmódjára is mély hatást gyakorolt. „Egy teljesen új világot hoztam létre, ahol a színek és a hangok ugyanazok” – magyarázta. Ez az egyedi érzékelés inspirálta a munkáit, köztük a „hangportrékat”. Ezekhez Neil egy ember hajának, bőrének, szemeinek és ajkainak hangjait elemzi, és egy különleges akkorddá alakítja, amely az illető lényegét tükrözi. Hangportré-galériájában ismert személyek is helyet kaptak, köztük Károly herceg, akivel 2005-ben találkozott, amikor a Dartington Művészeti Főiskolán tanult.
„Amikor Károly herceg meglátta az eszközt, megkérdezte: Mi ez, amit viselsz? Én pedig megkérdeztem tőle, meghallgathatom-e az arcát. Beleegyezett, és azt találtam, hogy nagyon harmonikus hangzása van” – mesélte Neil mosolyogva.
A történet tanulságra számomra az, hogy egy olyan világ épül a szemünk előtt, amelyben a különböző típusú technológiák különböző emberi percepciókat hoznak létre. A Neilhez hasonló kiborgoknak egészen mást jelent majd az a szó, hogy vörös vagy kék, az ő lelkük egy teljesen más valóságból építkezik majd, mint nem kiborg társaiknak.
1979-ben jelent meg a Sony első Walkmanje. Egyes vélekedések szerint ez volt az első találmány, ami ténylegesen szeparálta az egyéni felhasználót a közösségtől, és létrehozta az első virtuális valóságot. A Walkman a zenehallgatás társas élményét privát, személyes tapasztalattá alakította. A kiválasztott zene ritmusára lüktető valóságérzékelésünk egy olyan világ egy pillanata, amit soha, igazán senkivel sem tudunk majd megosztani, ami csak a miénk.
A kiborgtechnológiák, az élmények, az érzések újfajta megtapasztalásnak eszközei előbb-utóbb majd lehetetlenné teszik azt, hogy elmagyarázzuk vagy megnevezzük az érzéseinket egymásnak – egy kiborg érezhet olyat, amit más embertársai egyszerűen nem tudnak megtapasztalni. Amikor már esélyünk se lesz arra, hogy közös nyelvet beszéljünk, mert nem lesz egyezményes neve a dolgoknak. Hiszen már az is problémás lehet, hogy egy műlábbal vagy műkarral, esetleg kerekesszékkel közlekedő embertársunk valóságélményét megértsük. Mennyire lesz majd bonyolult együttérezni valakivel, aki egy agy–számítógép interfész segítségével, téri élményként közlekedik majd a hálózaton? Vagy a szeme olyan spektrumokat érzékel, amelyek „analóg“ szemmel érzékelhetetlenek – például látja a vezeték nélküli hálózatok rádiójeleit? Esetleg direkt kapcsolata van olyan digitális adatbázisokhoz, amelyekben minden valaha leírt szó szerepel majd? Hogyan leszünk képesek kapcsolódni az ezekkel a technológiákkal formált lélekállapotban lévő emberekkel? És ők velünk, analóg lényekkel?
Mi a neve a bánatodnak?
„A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának.
Azután este lett és reggel: az első nap.” (Teremtés könyve 1,5)
Nem teljesen ismeretlen számomra a Biblia – bár nem vagyok hívő ember. A Szentírásra úgy tekintek, mint ahogy bármilyen más vallási szövegre, mítoszra vagy mesére: erkölcsi-morális iránymutatásként. Arról, hogy nekünk, embereknek szerintem miért fontos vagy nem fontos a vallás, nem szeretnék írni, és bár a lélek–vallás–technológia tengely egy másik esszé lehetőségét hordozza magában, ezt a kaput most nem nyitnám ki. A fenti passzus azonban olyasmi, amin azóta gondolkodom, amióta a sors – vagy a dolgok elkerülhetetlen, kauzális láncolata – a Szentendrei Református Gimnáziumba vezetett. Ahonnan mindösszesen két év után kirúgtak egy összerajzolt pad és egy késve befizetett ebédcsekk miatt.
Lenyűgöz, hogy amint Isten belekezd a világ teremtésébe, rögtön el is nevezi a fontos dolgokat. Aztán ahogy emberekkel népesíti be a teremtett világot, egyből feladatot ad nekik: nevezzék el azokat a dolgokat, amiket ő nem nevezett el – az összes állatot, növényt meg miegymást.
„Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott.” (Teremtés könyve 2,20)
Arra jutottam, hogy a névadás talán a legfontosabb dolog az ember számára: ezen keresztül lesz ismerős az ismeretlen. Sőt: a névadás mélységén és milyenségén keresztül mérhető, mennyire értjük a világot. Hihetetlenül erős a névadás szimbolikus tartalma. A fényes pöttyöket az égen kezdetben csillagoknak hívtuk. Ők lehettek istenek, földöntúli lények, a holtak szellemei, apró szentjánosbogarak stb. Aztán ahogy egyre közelebbről, egyre „nagyobb felbontásban” ismertük meg az univerzumot, a csillagokból bolygók, napok és galaxisok lettek. Aztán később kvazárok, nebulák és exobolygók. Ma már azt is tudjuk, hogy az egyes pöttyök körül keringő másik pöttyök milyen összetételű planetáris objektumok. Tudjuk, hogy az egyik gázból, a másik vasból, a harmadik pedig gyémántból van. A tudomány ismerős hellyé tette számunkra az univerzumot. Az ismeretlen fekete vákuumból apránként egy felfedezhető, megismerhető és megérthető világ lett – és így vált kevésbé félelmetessé.
Úgy látom, ez analóg azzal, ahogy a bennünk gomolygó ismeretlen, a lélek maga egyre érthetőbbé válik. Egyre nagyobb felbontásban értjük önmagunkat is, így a lélek fogalma is egyre jobban körülrajzolható, megérthető és mérhető jelenséggé válik.
Mert mi a lélek? Figyelem: brutális leegyszerűsítés következik. Az én értelmezésemben a lélek az emberben zajló megannyi biológiai, kémiai és fizikai folyamat összessége nyomán létrejövő mátrix. Először megtanultuk, hogy vannak „mindig szomorú emberek”. Aztán nevet adtunk az állandó szomorúságnak, elneveztük depressziónak. Aztán rájöttünk, hogy az életesemények mellett a klinikai depresszió jelensége összekapcsolható genetikai tényezőkkel, amelyek felelőssé tehetők a normálistól eltérő fiziológiai és hormonháztartás-beli eltérésekért. Hogy a kedélyállapotunkat befolyásolják a beleinkben élő baktériumok, az ételek, amelyeket eszünk, hogy viszünk-e be a szervezetünkbe kellő mennyiségű vitamint, mennyit cigarettázunk, mennyi alkohol fogyasztunk vagy milyen más szerekkel bombázzuk a szervezetünket. Megtanultuk, hogy a rendszeres testmozgás, a hangszennyezés, az alvásmennyiség (és -minőség), a stressz, a szexuális életünk és még millió más tényező együttesen befolyásolja a pillanatnyi lélekállapotunk milyenségét. Mindez azt jelenti, hogy talán ha József Attila odafigyelt volna a kortizolszintjére és a megfelelő ásványianyag- és vitaminbeviteli szokásaira, vagy kapott volna egy megfelelő transzkraniális elektromos stimulátort – erről majd később! –,
talán nem is kerül a vonat elé? A tudomány azt állítja, hogy igen. Ami számomra ebben izgalmas, hogy így a lélek kérdésköre metafizikai problémából átlényegül egy technológiai kérdéssé, éppen úgy, ahogy a csillagos ég kérdésköre átkerült a mítoszok világából a NASA mérnökeinek számítógépeibe.
Ha technológiai kérdésként tekintünk a lélekre, az azt jelenti, hogy az ember képes meghódítani önmagát – és talán nem kell hozzá évtizedekig meditálnia. Ez olyannyira nem elméleti fejtegetés, hogy ma már konkrét alkalmazási felületei is vannak a „lélek mint technológiai kérdés” paradigmának.
„Amire neked szükséged van, az csak egy gramm szóma”
Aldous Huxley a Szép új világ (1932) lapjain olyan falansztert rajzol nekünk, amely tökéletesen bemutatja azt a világot, amelyben a lélek színtisztán technológiai kérdés. A regényben az egyes társadalmi osztályokba tartozó emberegyedeket már a születésük előtt kondicionálják arra a munkakörre, amiben aztán életük végéig dolgozni fognak. A pilótának szánt gyerekeket már magzatkorukban kiteszik a változó horizont élményének, forgatják őket a mesterséges méhben, hogy amikor először repülőbe ülnek, jól érezzék magukat a levegőben. Ír a szómáról, a csodadrogról, ami megoldást ad minden érzelmi problémára, amitől elégedettek leszünk, és amitől minden nyomorunk elpárolog. „A kereszténység és az alkohol összes előnyével, de minden hátrányuk mellőzésével“ – írja róla Huxley.
A szerző olyan világot mutat be, amelyben a tudomány véglegesen meghódította az ismeretlent, leszámolt az emberi kondíció bizonytalanságaival, és elhozta az utópiát, amelyben azok, és tényleg csak azok érzik rosszul magukat, akiknél valamilyen hiba miatt nem sikerült tökéletesen a kondicionálás, vagy eleve nem a rendszer részeiként születtek – például a főszereplőnk és John, a Barbár. A világ, amelyben a regény játszódik, kikezdhetetlen, így a Barbár, aki nem találja a helyét a rendszerben, végül feladja.
„A regény problematikus volta abból adódik – s azt hiszem, minden olvasója érzi ezt valamilyen formában –, hogy Huxley valóban nem tud semmit sem szembeállítani ezzel az elsivárodott (sic!) és kiürült világgal, melynek lakói már nem is érzik saját sivárságukat és ürességüket. Mert amit szembeállít – a rezervátum babonás világából kiszakadó fiatalember, aki Shakespeare-ben találja meg a maga érzelmi bibliáját –, nem igazán válasz, mert hátramutat, nem előre” – írja erről Nagy Péter a Szép új világ magyar kiadásának végén (Kozmosz Könyvek, 1982).
Yuval Noah Harari két idevágó és elképesztően érdekes példát hoz a Homo Deus című könyvében arra, hogy ezekben a percekben miképp számol le a tudomány a szabad akarat és a lélek misztikumával.
A modern idegtudományi kísérletek – az állati manipulációtól az emberi kognitív teljesítmény fokozásáig – bepillantást nyújtanak a technológia, a biológia és az etika metszéspontjába. Az egyik szemléletes példa erre a „robotpatkányok” fejlesztése. Ők hétköznapi patkányok, de az agyuk érzékszervi és jutalmazási területeibe elektródákat ültettek. Ezek az elektródák lehetővé teszik a tudósok számára, hogy távirányítóval irányítsák a patkányokat, például létrák megmászására, törmelékek feltérképezésére vagy akár olyan feladatok elvégzésére, amelyeket normális esetben elkerülnének, mint például leugrás nagy magasságokból. Természetesen az állatvédők etikai aggályokat fogalmaztak meg az állatokon végzett ilyen típusú kísérletek miatt. Ugyanakkor a technológia egyik vezető kutatója, Sanjiv Talwar professzor azt állítja, hogy a patkányok valójában élvezik a kísérleteket.
Talwar elmagyarázza, hogy a patkányok a cselekedeteiket önkéntesnek érzékelik, mivel a vágyaik az elektródák által kiváltott neurális aktivitással egyenértékűek. A patkány nem azért mászik fel a létrán, ugrik le a dobozról vagy szaglássza a törmeléket, mert egy ismeretlen erő erre kényszeríti, és ő nem tehet mást. Épp ellenkezőleg. Az elektródák azt a vágyat váltják ki a patkányból, hogy létrára másszon, leugorjon vagy megszaglássza a törmeléket. A patkány nemhogy nem érzi magát irányítva – a patkány boldog, hogy azt teheti, amit szeretne. Nesze neked, szabad akarat!
Az emberi tudat nem invazív manipulálása is egyre nagyobb figyelmet kap. Olyan technológiák, mint a transzkraniális elektromos stimulátorok (tDCS) sisakszerű eszközöket használnak, amelyek elektródákat rögzítenek a fejbőrre, és gyenge elektromágneses mezőkkel stimulálják az agy bizonyos területeit. Ezeket a készülékeket az amerikai hadsereg teszteli a katonák kognitív teljesítményének és fókuszálási képességeinek javítása érdekében, különösen magas stresszel járó szerepekben. Bár az eredmények még nem meggyőzők, és a módszer körüli lelkesedés gyakran meghaladja a tényleges eredményeket, a kezdeti tanulmányok arra utalnak, hogy a technológia valóban javíthatja a kognitív képességeket.
Sally Adee, a New Scientist újságírója saját tapasztalata a tDCS hatásairól betekintést nyújt ezek transzformatív lehetőségeibe. Egy mesterlövész-kiképző létesítményben Sally először transzkraniális sisak nélkül lépett be egy szimulált harctérre, ahol pánikba esett, és alig tudott megküzdeni a virtuális támadókkal. Amikor azonban a sisakot felhelyezték, a teljesítménye drámaian javult: az összes célpontot megsemmisítette. Nyugodtan és céltudatosan eliminálta az ellenségeket, miközben elmondása szerint rendkívüli mentális tisztaságot és fókuszt tapasztalt. Ez az élmény – amelyet Sally kvázi spirituális tapasztalatként írt le – teljesen új fényben mutatta meg neki a saját elméjét. A belső kételyek hiánya számára egy olyan mentális állapotot teremtett, amelybe visszavágyott, és mélyebb kérdéseket vetett fel az identitásáról és a kognitív természetéről. (Yuval Noah Harari, Homo Deus – A holnap rövid története, Animus kiadó, 2024)
Úgy tűnik, egyelőre képtelenség rendet vágni ebben a kérdésben. A reál- és humán tudományok, a művészet és a tudományos fantasztikum fej fej mellett igyekeznek a lélekkel kapcsolatos kérdésekre választ adni, megfejteni ezt az ismeretlent – a legnagyobb rejtélyt, az Egyetlen Titkot, ami az emberi nemet kísérti.
Mindeközben a technológia égetően aktuális kérdéssé tette a lélekkel kapcsolatos vergődéseinket: amíg azon gondolkodtunk, kik vagyunk mi és mit jelent a lélek fogalma, megjelent mellettünk egy új szereplő ebben az egyébként is problémás kérdésben: a mesterséges intelligencia, az MI.
Mesterséges érzelem
Rövid időn belül ez a harmadik cikkem, amely érinti az MI problémakörét. A három cikket egy trilógia darabjainak tekintem – vagy legyen inkább háromrészes cikksorozat.
Az első cikk a Kortárs folyóirat hasábjain jelent meg 2024 júniusában Mesterséges intelligencia, művészet és világvége címmel. A cikkben bemutatom a mesterséges intelligencia működésének alapjait, párhuzamot vonva a montázselmélettel, amely az emberi agy mintázatkeresési folyamataihoz hasonlítható. Szóba kerül az MI által generált tartalmak létrejöttének módja, a tanítási folyamat és a neurális hálózatok szerepe. Kitérek az MI etikai és jogi kérdéseire, a hallucinációk problémájára, valamint az általa nyújtott lehetőségekre a kreatív munkákban, példákat hozva saját alkotói praxisomból. De írok az MI veszélyeiről a harcászatban, a tömegmanipulációban és a marketingben. A cikk afféle beugró az MI-témába azoknak is, akiknek problémát okoz az e-mail-csatolmányok letöltése.
A második cikk 2025. január elején jelenik majd meg a Magyar Művészetben, Énkifejező gép címmel. A cikk az MI önkifejezésben betöltött szerepét járja körül, miközben rávilágít az MI-k kreatív és technológiai vonatkozásaira, társadalmi és etikai kihívásaira. Írok egy ELTE-n folytatott kerekasztal-beszélgetés tapasztalatairól, ahol a művészet, az MI és az ember–gép kapcsolatok összefüggéseit tárgyaltuk – hogy alkalmazható-e az MI a művészetterápiában. Felmerül, hogy bár az MI eszközei lehetőséget adhatnak a kreativitás demokratizálására, az egyenlőség kérdése megkérdőjelezhető az infrastruktúra, a hozzáférés és a nyelvi korlátok miatt. Az MI művészeti használata gyakran silány tartalmakat eredményez, mivel a gépek nem képesek az egyéni narratívák és a személyes élmények kifejezésére – hiszen nem is rendelkeznek velük. Ugyanakkor fontos, hogy az MI legérdekesebb aspektusa a nem emberi paradigmák felfedezése, amelyek révén az emberi gondolkodás határait feszegethetjük. Az írás végül a technológiai szingularitás felé vezető útra hívja fel a figyelmet, amely alapvetően átalakíthatja az ember és a gép közötti kapcsolatot.
Ez az írás a harmadik rész – igaz, időrendben másodikként jelenik meg. George Lucashoz hasonlóan nekem is nehezen mennek a természetes számok.
Ez azt jeleni, hogy eddig ezzel a cikkel együtt mintegy százezer karakter terjedelemben igyekeztem körüljárni a technológia, a művészet és a digitalizáció különböző kulturális aspektusait. Amikor felkértek ennek a szövegnek a megírására, egy komoly dilemmával találtam magam szemben. Az MI kapcsán nagyjából mindenről írtam már, vagy legalábbis érintettem, amiről csak ismeretem van – egy dolgot kivéve: az MI-t mint lélekkel rendelkező, önálló tudat kérdéskörét.
A fenti cikkekben szóba került már, hogy az MI gyorsabban tanul, hogy pontosabb döntéseket hoz – bizonyos dolgokban–, hogy könnyebben bővíthető, mint a mi szerencsétlen kis agyunk, hogy képes a tömegmanipuláció és a politika eszközévé válni… Nem sorolok fel mindent, ellenben jó szívvel ajánlom a cikkeket. A Kortársban megjelent cikk már fent van, a Magyar Művészetben leközölt anyag pedig január végétől elolvasható a www.krizbo.com/mi-trilogia linken.
Viszont a lélek kifejezés a korábbi két cikkben összesen egyetlenegyszer szerepel, akkor is egy olyan szövegrészben, amit a ChatGPT generált: egy fiktív József Attila-szerelmesversben, amelyet a költő a kenyérpirítójához írt. Ez azt jelenti, hogy mindeddig egyszer se jutott eszembe, hogy az MI-ről mint lélekkel rendelkező valamiről írjak. Az ugyanakkor a korábbi cikkekben már szóba került, hogy mi, emberek az áttétel pszichológiai hajlama miatt képesek vagyunk az élettelen gépekbe fiktív lelket vetíteni – még úgy is, hogy egészen nyilvánvaló, hogy például az autónknak vagy a számítógépünknek nincs lelke.
Ez a projekció teszi kezelhetőbbé, érthetőbbé a véletlent, segít nekünk megbirkózni a világban pulzáló káosszal. De az MI az első olyan élettelen tárgyunk, amelyet eleve úgy terveztünk, hogy elhitesse velünk, van lelke – vagy legalábbis valamilyen értelme.
Ezen a ponton fontos leszögezni valamit. Jelen ismereteink szerint azok az MI-alkalmazások, amelyeket használunk, nem rendelkeznek önálló tudattal – vagy, ha úgy tetszik, lélekkel. A ma használt MI-k prediktív algoritmusok: olyan programok, amelyek mintázatokat ismernek fel, majd ismételnek a nyelvben – legyen az írott, képi vagy zenei nyelv. Ezeket a mintázatokat reprodukálják a felhasználók utasításai – promptjai – alapján. Az MI-rendszerek ebben a pillanatban elképesztően okos papagájok, amik csak annyiban különböznek a kevésbé okos papagájoktól, hogy képesek átszerkeszteni, átvariálni az adatbázisukban szereplő tartalmakat, és korábban nem létező variációkban visszaköhögni azokat. Egy MI nem a saját meggyőződéséből ír, mond, rajzol tartalmat, hanem a bevitt adatok és az előre meghatározott paraméterek alapján generál montázsokat. A mesterséges intelligencia nem „ö”, hanem „az”.
Így tehát a lélek helyét az MI vonatkozásában nem a gépben találjuk, hanem azon kívül, önmagunkban. Valójában az a kérdés, hogy mi, emberek hogyan viszonyulunk a géphez, amely programozásából adódóan megpróbál minket megvezetni – mely megvezetésre ironikus módon mi magunk paramétereztük be. A mesterséges érzelem valójában sosem a gépben fog manifesztálódni, hanem bennünk, emberekben. A gépeink generálják bennünk – a mi promptjaink alapján. Mikor olyan programokkal csetelünk majd a barátaink helyett, amelyekről úgy gondoljuk, jobban megértik a problémáinkat. Akik nem ítélnek majd el a bűneink miatt, nem vesznek velünk össze és nem bántódnak meg, ha rosszat mondunk nekik. Ugyanezek a gépek nem mellesleg képesek lehetnek meggyőzni minket arról, hogy milyen ételeket együnk, milyen szolgáltatásokra fizessünk elő, melyik újságnak higgyünk vagy melyik politikai erőnek adjuk a szavazatunkat.
Mert el tudják velünk hitetni, hogy éreznek valamit, empatizálnak a problémáinkkal, és a legjobbat akarják nekünk – ezért fontos, hogy ne a kék, hanem a piros dobozos üdítőt vásároljuk meg.
A lakosságnak is elérhető mesterséges intelligencia egy újabb mérföldkő a Sony Walkmanjével megkezdett vonalon: a teljes elidegenedés és szeparáció felé vezető ösvényen, amelyről Philip K. Dick kapcsán azt mondja Terry Gilliam:
„Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott először.”
Idáig tudom a történetet
A már a Mozaik rovatban emlegetett Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal című könyvének legeleje – Szárnyas fejvadász címmel filmesítették meg 1984-ben – azzal indul, hogy a főszereplő, Rick Deckard összetűzésbe keveredik a felségével, hogy aznap milyen hangulatban kellene lenniük. A nő a minden háztartásban rendszeresített hangulatorgona – egy eszköz, amellyel a felhasználó képes valamilyen előre meghatározott érzelmi állapotba programozni magát – segítségével egy eredetileg be nem tervezett, negatív állapotba vezérli magát.
„– Abban a pillanatban, hogy levettem a hangot – folytatta Iran –, a 382-es hangulatban voltam, épp előtte tárcsáztam. Szóval, habár intellektuálisan hallottam az ürességet, nem éreztem át. Első reakcióként elöntött a hála, amiért megengedhetünk magunknak egy Penfield hangulatorgonát. De aztán olvastam róla, milyen egészségtelen, amikor érzed az élet hiányát, nemcsak az épületben, de mindenhol, és nem reagálsz, érted? Nem, gondolom, te nem érted. Ezt régebben a mentális betegség jelének tartották: „érzelmi sivárság” volt az orvosi elnevezés. Úgyhogy hagytam a tévét elnémítva, leültem a hangulatorgonához, és kísérleteztem. Végül megtaláltam az elkeseredettség beállítását. – Sötét arcán pökhendi elégedettség látszott, mintha tényleg elért volna valamit fontosat. – Havonta kétszer műsorra tűzöm, szerintem ennyi idő igenis jogos a reménytelenségre. […]
– De egy ilyen hangulatba könnyen bele lehet ragadni, nem tudod tárcsázni a következőt, hogy kihúzzon. A totális valóságon való efféle kesergés öngerjesztő.
– Automata törlést programozok három órával későbbre – felelte felesége könnyedén. – Egy 481-est. A jövőben előttem álló lehetőségek, az új remény, hogy […].”
– Majd én tárcsázok helyetted – vezette vissza a hálóba Rick. A nő konzolján 594-et tárcsázott: örömteli engedelmeskedés a férj felsőbbrendű bölcsességének minden kérdésben. Saját konzolján kreatív, friss hozzáállást kért a munkához.”
(Philip K. Dick: Do Androids Dream of Electric Sheep? 1968,
ford.: Pék Zoltán, Agave könyvek, 2005)
Majd a férfi útra kel, hogy robotokat, kiborgokat és mesterséges intelligenciákat vadásszon le. Úgy tűnik, hogy egyetlen fontos feladatunk maradt: megkérdezni a mesterséges intelligenciát, hogy mi mit tárcsázzunk a hangulatorgonánkba.