Könyvbemutató

A könyveim prototípusai a matekfüzetnek csúfolt saláták voltak, amelyek előbb-utóbb mindig undorítóan néztek ki – telefirkáltam őket. Ezeket a füzeteket mindenhova magammal vittem: tök mindegy, hogy hol voltam, órán, HÉV-en, otthon, mindig rajzoltam. Ha a „protonoteszeket” keressük, akkor valahol itt kell keresgélni. A folyamatos rajzolás mindig nagyon fontos volt számomra, nem is tudok másképp gondolkodni, csak rajzban.  Később annyi változott, hogy egy ponton elkezdtem tudatosan, napi szinten rajzolni. Most egy-egy végigrajzolt noteszt, a rajzok sorozatát tekintem egy önálló műnek.

A gondolat, hogy a noteszeket könyv formájában kiadjam, a tervezőgrafikai képzettségemnek köszönhető. A notesz, ami egy teljesen autonóm művészeti dolog, a tervezőgrafika segítségével tudott produktummá válni: amit az emberek kezükbe vehetnek és hazavihetnek. A kettő metszéspontja ez az egyedi kiadású könyv-notesz.

Tulajdonképpen igen. 2007-től 2018-ig aktívan blogoltam. Az írás ugyanolyan része volt az életemnek, mint most a noteszek. Mostanában nagyon ritkán írok. Ahogy a blogolás elmaradt, úgy a noteszeimből is kivesztek az írott szövegek. A notesz tehát ilyen értelemben nem napló, de az egyes rajzok összessége – 40-50 rajz, ami bekerül egy-egy füzetbe – elmesél(het) egy ívet. Két-három hónap dolgait. Nem minden rajznak emlékszem a konkrét körülményeire, de ha végignézek egy kupac grafikát, akkor utólag le tudom vonni azt a következtetést, hogy mi az, ami engem éppen foglalkoztatott. Például, ha mindenkinek sok szeme van egy noteszben, az valószínűleg jelent valamit. Vannak visszatérő jelek egyébként, ezek közül párat azt hiszem, megfejtettem, és rengeteg van, amin még dolgozom.

Szerintem a szörnyek nem szükségszerűen negatív karakterek, hanem egyszerűen a másságuk okán ijesztőek lehetnek, de amúgy semmi baj nincs velük. Izgat, hogy ezek a szörnyek hogy jelennek meg a mindennapokban. Mennyi minden lehet szörny! Szörny lehet a randi előtt egy pattanás vagy szörny lehet, ha lekésed a buszt, de nagyon jó élmények is lehetnek szörnyek! Minden ilyen élmény valamilyen szörny. A NapiSzörnyes sorozat háromszáz grafikát számlál, ezek 2012-17 között készültek. Tehát nem volt teljesen „napi“. A háromszázadik után elhatároztam, hogy legyen elég a szörnyekből. Arra gondoltam, jó volna valami mást rajzolni. De látva a mostani munkáimat, ez a dolog nem teljesen jött össze. Akárhogy próbáltam más irányba menni, előbb utóbb ezek a fura, groteszk alakok kerültek ki a kezeim közül. Most már megbékéltem velük, ezek szerint ez az, amiben otthon érzem magam.

Abszolút a grafika. Bár használok filceket, akrilt, akvarellt, de mindennek az eredője a tollrajz. Van egy kedvenc töltőtollam, lemoshatatlan tintával. Nekem a grafika, a kontúr az alap. Nyilvánvalóan köze van ehhez, hogy Orosz Istvánnak, az egyik nagy mesteremnek, aki az egyetemen tanárom volt, nagyon szeretem a munkáit. Ő nagyon fontos inspiráció. A grafikában az a jó, hogy nincs maszatolás. Vagy van ott vonal, vagy nincs. Apám (Krizbai Sándor festőművész) nyilván levágná a fejemet, ha ezt hallaná, de engem a festészetben ez az el nem döntöttség zavar. Szeretem, ha a dolgok szikárak, eldöntöttek.

Nehezen tudom elképzelni, hogy van annál szürreálisabb élmény, mint amikor egy teljesen átlagos csütörtök reggel egy olyan e-mail fogad téged, amiben a csatolmány egy fotó, amin a Szentatya átveszi a grafikáidat. Erre nem nagyon van helyes reakció. Mit csinálsz? Iszol egy kávét…? Elképesztően megtisztelő, és számomra kifejezhetetlenül nagy elismerés, hogy Szentendre önkormányzata méltónak találta a rajzaimat erre. A keresztény Európában ennél nagyobb elismerés nem sok van. Ennél viszont sokkal fontosabb az, hogy így a világ megismerte Kucsera Ferenc önfeláldozását. Nagy megtiszteltetés, hogy ebben számomra is jutott egy apró szerep. Nem gyakran történik ilyen az életben. Amikor a Kucsera-képregényt rajzoltam, az utolsó dolog, ami eszembe jutott, hogy a grafikák egyszer eljutnak a Vatikánba. Most kezdem érezni, hogy már nem nagyon vagyok ura annak, merre járnak a munkáim.

Óriási kontraszt van a tervezőgrafikai és autonóm munkáim jellege között. A napjaim nagyjából úgy alakulnak, hogy reggelente válaszolok tízezer levélre és kiküldök négymillió szórólapot, plakátot, logót. Aztán egész nap nagyon különböző dolgokat tervezek, nagyon sokféle grafikai problémát oldok meg. Amikor elegem lesz, elkezdek rajzolni. Ilyenkor ventilálom magamból ezt az egészet. Viszonylag sokat küszködöm, keresem, hogy hol vannak az azonosulási pontjaim önmagammal. Szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Tervezőgrafikus vagyok, mindig így gondolkodom, de a munkáimban szerintem erősen jelen vannak az illusztrátor-képzőművész gyökereim is. Mostanában azon dolgozom, hogy ezeket az egymástól sokszor nagyon különböző dolgaimat hogyan lehet összefésülni.

Szeretném bemutatni, hogy mi mindennel foglalkozom, szeretném, ha „zaj” lenne. Ugyanaz a káosz, amiből egyszer egy plakát, máskor meg egy szörny ugrik elő. Számomra ez egy kísérlet: kíváncsi vagyok, mindezek hogyan tudnak együttműködni ebben a térben. Vannak itt noteszek, festmények, rajzok, prospektusok, plakátok, könyvek – és ezek talán kiadják, hogy valójában ki vagyok én.

Szerintem a kiállítás műfaja, a képzőművészet szükségszerűen együtt jár valamennyi nárcizmussal. Számomra ez azért érdekes, mert magamat sokáig úgy definiáltam, hogy kimondottan introvertált, befelé forduló, hallgatag ember vagyok, aki mellesleg tudja kezelni ezeket a szituációkat. Időközben kiderült, már nem erről van szó. Vagy legalábbis nem mindig. Nagyon szeretem a zsongást, a rengeteg embert.

Rengeteg inger ér minket: iszonyú sok mindent kell megoldani minden egyes nap, a magánélettől a munkán át a személyes fejlődésig. Az szerintem egy kisebb csoda, hogy az emberek a kultúrára és a művészetre is képesek időt szánni. Érthetetlen és tök jó érzés.

Egy időben nagyon szerettem volna komolyabban írni, de aztán öcsém is írni kezdett: megértettem a különbséget a lelkes amatőr és a született tehetség között. Zenélni klassz lenne, mert ha valaki képzőművész vagy grafikus, az tud menő lenni, de ha még mellette gitározik is…! Viszont ha bármi újba kezdenék, azt vagy komolyan szeretném csinálni, vagy egyáltalán nem. Nem akarom magam jobban széttördelni. Sok minden lebeg így is egyszerre, félek, hogy nem tudnék több mindent beiktatni az életembe.

Pár éve leszoktam róla. Meglepően jól működik.

A most bemutatott könyvem a negyedik. Készült már három fekete-fehér, és szeretnék ugyanennyi színeset is. Ha elkészülnek, akkor olyan háromszáz rajzom lesz szkennelve, digitalizálva, nyomdára előkészítve. Azt szeretném, hogy ez a háromszáz rajz „normális” könyvben jelenjen meg: kemény fedéllel, ISBN számmal, előszóval, ofszetnyomással, 1000+ példányban. Nem akarok nagy szavakat használni: kódexekben gondolkodom…

Az abszolút álmom egy olyan kiadvány lenne, amiben benne van minden rajzom a noteszekből, illetve általam kedvelt és jól író emberek szövegei. Egyszer az öcsém mondta: a rajzaim egy soha meg nem írt könyv illusztrációi. Szívesen megfordítanám a szokott sorrendet. Általában az illusztráció a szövegtesthez készül, én meg olyan könyvet szeretnék, ahol a szöveg készül az illusztrációhoz.

Aztán egyszer jó volna azt a rengeteg szöveget és fotót, ami a blogomon összegyűlt, egy nagy kiadványba összeszedni, de már most látszik, hogy évekig tartana.

Komolyra fordítva: valószínűleg visszamegyek a suliba. Egyelőre BA diplomámat csináltam meg Sopronban, de a MOME-n szeretném a mesterszakkal folytatni a tanulmányaimat. Ha nagyon sok szufla van bennem, az is lehet, hogy utána megszerzem a DLA-t is. Meglátjuk. Aztán ha már lesz mit tanítanom, akkor talán megpróbálom azt is – ez egy újra és újra előkerülő gondolat.