inktober-interjú

Tudtam, hogy meg fogod kérdezni… Már tegnap meghallottam a szférákból, hogy ez a kérdés fel fog merülni, és megpróbáltam kijósolni a kávémból, de az istenek úgy döntöttek, hogy nem adják meg a választ.

Az Inktober projektet Jake Parker amerikai grafikus-illusztrátor 2009-ben indította el. Lényege, hogy október mindegyik napján készüljön tollal, tintával, ceruzával egy rajz, amit azután az Instagramon, az #inktober hasteg felületen kiposztolsz. Nekem mindig nagyon tetszett, hogy van egy olyan rajzos-alkotói projekt, ami nyitott és kötetlen, de közben lehet belőle tanulni, ezért már az első évben néhány barátommal együtt csatlakoztunk a programhoz. A kihívás elsődleges platformja az Instagram, mi viszont arra gondoltunk, miért ne tudnák ezt valamilyen módon személyessé tenni, hogy ne csak a telefonunkon és hashtagként legyünk jelen, hanem a klasszikus kiállítási mezőbe is be tudjuk emelni. Először 2015-ben vagy 2016-ban szerveztem Inktober kiállítást. Mivel az jól sikerült, megszerveztük másodjára, és most következik harmadjára is. Remélem, hogy ebből lehet egy hagyományt teremteni: minden évben páran összeállni, végigcsinálni az Inktobert és szervezni belőle egy kiállítást.
Az Inktober legfontosabb üzenete, hogy mindenki részt vehet benne. Szilárd meggyőződésem, hogy művészet létrehozásával bárki megválthatja a saját életét. Az Inktober számomra ezért izgalmas platform, mert azt érzem, hogy ezen keresztül mindenki tud magának segíteni egy picit. Ki kell próbálni! Sokan azért nem kezdenek bele, mert azt mondják, hogy „jaj, nem értek hozzá, nem vagyok tehetséges, nincs annyi időm.” Az Inktobernek pedig az az üzenete, hogy ha mindennap rajzolsz egy kört egy post-it-re és ezt harminc napig csinálod, már akkor beljebb vagy, mintha nem csináltad volna egyáltalán. Tulajdonképpen bármilyen teremtő tevékenység többet ér annál, mintha nem csinálnál semmit.

Mindig van egy kitűzött cél, amit végigviszek. Az Inktober hosszú évek után az első olyan projekt volt, amikor csak analóg eszközökkel, mindenféle digitális varázslat nélkül, adott méretben, ugyanazzal a technikával és nagyjából hasonló stílusú dolgokat készítettem. Volt egy noteszes Inktoberem is: vettem egy fekete noteszt, és abban csináltam végig a kihívást. Minden Inktoberrel próbáltam ezt egy kicsit továbbfejleszteni, hogy stílusában még egységesebb, méretében még következetesebb legyen, és az egész tömörebbé váljon. Egyre inkább affelé haladok, hogy sorozatszerű legyen a koncepció. Idén kerültem a legközelebb ahhoz, hogy ez a felütés megvalósuljon. Azonos méret, azonos stílus, azonos jelleg, analóg technikákkal.

Szeretném a tevékenységem különböző szegmenseit összekapcsolni: arra törekszem, hogy ha ránézel egy munkámra, akkor tudd, hogy azt én csináltam. Az is cél, hogy rend legyen a munkáim között. Az Inktoberek alkalmával ezt próbálom elérni: egy kicsit még jobban, még következetesebben, adott esetben szigorúbban önmagammal szemben. A saját magam által meghatározott korlátok között próbálok mozogni és minél érdekesebb dolgokat kihozni belőle. Azt az érzetet szeretném teremteni, hogy ez akár megjelenhetne könyvformátumban, megvan az eleje és a vége, kapcsolódik a múltbéli dolgokhoz, de már mutatja, hogy mi fog ezután történni. Tehát koherens egészet alkot.

Nincs. Vannak viszont visszatérő figurák és motívumok, amik valamilyen módon foglalkoztatnak, adott esetben már évek óta. Ezeket a motívumokat rakom össze és megnézem, mit kezdenek egymással. Ez a viszony létre tud hozni egy narratívát, de ez nem egy kőbe vésett történet. Izgalmas kérdés, hogy mi lenne akkor, ha ez egy játék lenne: van egymás mellett valamennyi rajz, és a játékosok a véletlenszerűen kihúzott kártyák alapján megpróbálnak teremteni egy történetet belőlük. Hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz? Minden játék alkalmával egy új narratíva születhetne. Nekem nincs a fejemben egy történet arról, hogy hogyan jut el az egyik rajz a másikig, de amikor egyben látom az egész sorozatot, akkor én is óhatatlanul elkezdem keresgélni a tartalmi kapcsolatokat. De miközben dolgozom, nincs ilyen. Számomra az alkotói folyamat akkor izgalmas, ha a rajzok enigmák, egyfajta rejtvények, amik organikusan fejlődnek valamilyenné. Ha előre tudnám, hogy milyen irányba akarom vinni a képeket, akkor megunnám őket, nem lenne kedvem folytatni.

Sok figurámnak nagyon hangsúlyos fogai vannak. A fogak azért foglalkoztatnak, mert van egy szorongásom a saját fogaimmal kapcsolatban, aminek lassan véget fogok vetni. Egy másik, gyakran felmerülő motívum a szem: harmadik szem, sok szem. Felmerül a kérdés, hogy miért van ennyi szemük a figuráimnak? Biztos, hogy erre is van valamilyen megfejtés, de ez nem egyértelmű, és én sem mindig tudom az okát. Ha sok olyan rajzot készítek, amik megismétlik ezeket a szimbólumokat, akkor elkezdek azon gondolkodni, vajon mi lehet az oka annak, hogy engem ez ennyire foglalkoztat. Újra előveszem őket és egy idő múlva kapok rá valamilyen választ, megfejtést. EfZámbó Öcsit szeretném idézni, ez a „terápiás művészet”. Ez egyébként egy szitokszó a képzőművészetben, mert ott az a fő konszenzus, hogy kell a content, a narratíva, kellenek a társadalmi felelősségvállalások és hasonlók. Én ezzel nem foglalkozom, ezek nem érdekelnek. Engem az izgat, hogy egyre több ilyen motívumot halásszak elő, és ezekből minél izgalmasabb művek jöjjenek létre. Lemegyek a bányába és felhozok onnan motívumokat, aztán később meglátom, hogy mi lesz velük.

Ez jó kérdés. Nem tudom. Van olyan, aminek a végére értem, és megszűnt érdekes lenni számomra. Egy időben például rá voltam állva a kéményekre. Mikor Pestre jártam gimnáziumba, az Aquincumnál minden reggel elmentem egy hőerőmű kéménye mellett. Ez egy nagyon izgalmas kémény, teljesen mániám volt. Egy időben csak azzal foglalkoztam: három éven keresztül miden nap lerajzoltam, mert nagyon érdekelt.

A gimnáziumban, ahová jártam, mindenki elég fura volt. A kémény viszont nagyon érdekelt, el is mentem oda, megnéztem, mi történik körülötte. Találkoztam érdekes látványokkal, volt egy apokaliptikus hangulata a helynek. Egészen az egyetemig azt a kéményt rajzoltam, éveken át ez foglalkoztatott. A sorozat végpontja egy OTDK verseny volt, amikor a kémény történelmét rajzoltam le kilenc 50×70-es tollrajzban, amik elmesélték az épület történetét a jelenlegi állapotától kezdve a képzelt jövőig. Minden volt: a kémény víz alatt, sivatagban, hóesésben, befagyva, az űrben, mindenhol. Akkor úgy éreztem, hogy ebben ennyi volt, a magam részéről a végére értem. Már nem foglalkoztat, nem esik annyira jól rajzolni, elengedtem.

Egy általános iskolába és három gimnáziumba.

Nem tudtam mit kezdeni a tanulással. Azt mondták, hogy semmi baj nem volt velem, nem voltam agresszív vagy bunkó, nem beszéltem órán, csak tökéletesen lesz*rtam azt, hogy mi történik körülöttem. Voltak olyan momentumok, amikor már a szüleim is arra hajlottak, hogy feladják, nem láttak számomra semmi jövőt. Ez egy lidérces időszak volt. Aztán sikerült az érettségi, elkezdtem az egyetemet, és hirtelen minden megváltozott. Rájöttem, hogy az a dolog, ami miatt én egy ilyen fura, mindenhol kicsit a sorból kilógó figura vagyok, azzal emberek foglalkoznak életvitelszerűen. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy nem baj, ha engem tényleg csak ez érdekel, sőt!

Ezzel nem vagyok teljesen tisztában, de az emberekkel való viszonyomat meghatározta. Nagyon kevesekkel vagyok közeli kapcsolatban, nem vagyok jó a közösségi jelenlétekben. Gyakran szervezek közösségeket, de kevésbé csatlakozom hozzájuk. Valamelyik nap kiszámoltam, hogy tizenegy éves koromtól kezdve az egyetemig két évnél többet nem töltöttem el egy társaságban sem, mert mindig jött az újabb. Ilyen módon a közösségiségről, a biztonságot és az akolmeleget jelentő állapotról lepattantam.

Persze, hogy van! Az Inktobernek van egy valós célja, és ha a közös berúgáson túl van egy vezérlő elv is, akkor már érdemes csinálni. Ez nem olyan közösség, mint egy művészeti csoportosulás, annál lazább. Általában csak kiállítások idejére állunk össze, de van értelme és eredménye a közös munkának.

Az volt a cél, hogy a noteszek és az A5-ös, A4-es rajzok után most valami nagyobbat csináljak. A 30×40-es karton lett az új formátum. Technikai célkitűzéseim voltak, hogy minél profibb, koherensebb, még inkább egységes legyen, színeiben, jellegében, minden szempontból.

Kicsit bekavart a járvány. A lezárások előtt volt egy nagy lendület, aztán egyre csúszott a kiállítás, minden szétfolyt, és végül nem fejeztem be a harminc napot. Aztán egy ponton megint elővettem, apránként visszatértem a régi kerékvágásba, és több mint a felét újra rajzoltam a tavaly októberi munkáimnak. Tulajdonképpen kétszer csináltam végig a kihívást, de cserébe legalább kezd olyan lenni, amiről azt gondolom, hogy rendben van. Még mindig dolgozom rajta.

Igen, sok a szörny.

Nem tudom, de nem akarok ötletelni. Mindenki találja ki maga! Nem szeretem magyarázni, hogy mit miért rajzolok. Annak örülök, ha mindazok, akik látják a képeket, erre a kérdésre a saját megfejtésüket találják meg.

Amikor egyszer, még nagyon-nagyon kicsi koromban anyukámmal mentünk hazafelé cvekerekkel a CBA-ból, feltettem neki a kérdést, hogy mi a művészet. Ő akkor azt mondta, hogy „a művészet az, ha a saját tyúkszaros kis életedből kiindulva valami egyetemest fogalmazol meg”. Ez az egyik dolog, ami nekem fontos. A másik pedig az, amit feLugossy Laca mondott: „az ember művészettel védekezik”. Magyarul: számomra az élet értelme a művészet, a művészet pedig az, ha az önterápia során kozmikus dolgokat próbálunk megfogalmazni.