2010 januárjában elkísértem Dubinczki Csilla újságírót, Antalóczy Magdolnával készített interjújára – én voltam a fotós. Azóta se találkoztam olyan emberrel, aki ennyi energiával és derűvel küzdene meg az élettel mint hogy Magdika tette. Akkor még vele élt örökbefogadott fia, Kollinger Szabolcs is. Az interjú eredetileg a Szentendre és Vidéke 2010. január 22-i számában (XXIV. évf. 2. szám, 9. oldal) jelent meg. Akkor csak egy fotót tudott leközölni a lap, most végre be tudom mutatni a sorozat többi képét is. LINK Magdiga azóta elhunyt, de bízom benne, hogy ezek a fotók méltó emléket állítanak számára.
Jó pár évvel ezelőtt, az állomáson a pecsenyesütővel szemben állt a kis újságosbódé. Még abból az időből emlékeztem Magdikára. Nem láttam be a pavilonba, nem tudtam, hogy csak egy karja van, és nincsenek lábai. Amikor időpontot egyeztettünk, éppen palacsintát sütött, és sürgetett, hogy jó a hétfő, menjek csak nyugodtan, de most leteszi a telefont, mert odaég a palacsinta. Nem tudtam, hogy a telefon az előszobában van, neki pedig a konyhában előbb a sámlira, aztán egy padra kell felmásznia, hogy odaérjen a tűzhelyhez... Eljött a találkozásunk napja. Már az első percben magával ragadott a közvetlensége, a mosolya, a vidámsága. A lakása nem szokványos: minden alacsonyan van, az ő igényeiknek kialakítva. Mert itt él a 18 éves Szabi is, akit Magdika három és fél éves korában vett magához, és akinek szintén nincsenek karjai, lábai. De ne szaladjunk ennyire előre…
Régóta nem találkoztunk…
2001 októberétõl nem vagyok már újságos. 1958-tól 33 évig dolgoztam a pavilonban. Még édesapám, Antalóczy László – aki a posta vezetője volt – szerezte nekem ezt a munkát, amikor 14 évesen befejeztem az általános iskolát. Szüleimet sokan ismerték a városban, édesanyám az izbégi óvoda vezetõje volt, az óvoda udvarában laktunk, ott nõttem fel.
2001 októberétõl nem vagyok már újságos. 1958-tól 33 évig dolgoztam a pavilonban. Még édesapám, Antalóczy László – aki a posta vezetője volt – szerezte nekem ezt a munkát, amikor 14 évesen befejeztem az általános iskolát. Szüleimet sokan ismerték a városban, édesanyám az izbégi óvoda vezetõje volt, az óvoda udvarában laktunk, ott nõttem fel.
Óhatatlanul is felmerül a kérdés: mi történt a karjával, a lábaival?
Így születtem. Anyukám két hónapos terhes volt velem, amikor egy felrobbant cserépkályha miatt szénmonoxid mérgezést kapott. Gyerekkoromban sosem éreztették velem, hogy más vagyok. Két húgommal ugyanúgy éltem, mint a többi gyerek. Elfogadtak ilyennek, sosem bántottak, csúfoltak, hanem segítettek. Tanultam, dolgoztam, késõbb két szép, egészséges lányom született.
Így születtem. Anyukám két hónapos terhes volt velem, amikor egy felrobbant cserépkályha miatt szénmonoxid mérgezést kapott. Gyerekkoromban sosem éreztették velem, hogy más vagyok. Két húgommal ugyanúgy éltem, mint a többi gyerek. Elfogadtak ilyennek, sosem bántottak, csúfoltak, hanem segítettek. Tanultam, dolgoztam, késõbb két szép, egészséges lányom született.
Nem lehetett könnyű…
A gyermekeim apja korán elment, 40 évesen gégerákban meghalt. Itt maradtam egyedül egy pici és egy ötéves gyermekkel. Mindent megoldottam segítség nélkül. Ma is azt vallom, hogy mindent meg lehet oldani, csak akarni kell! Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség.
A gyermekeim apja korán elment, 40 évesen gégerákban meghalt. Itt maradtam egyedül egy pici és egy ötéves gyermekkel. Mindent megoldottam segítség nélkül. Ma is azt vallom, hogy mindent meg lehet oldani, csak akarni kell! Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség.
És most itt van Szabi. Ő hogyan került a családba?
A Nők Lapjában olvastam róla 1994-ben. Állami gondozott volt, nem tudták elhelyezni családhoz. Megláttam a képet, és egyből tudtam, hogy segíteni szeretnék neki. Kétszer jöttek fel ismerkedni, a főorvos asszony akkor azt mondta, hogy csak magának adom! Mindenre meg kellett tanítanom, rendesen enni, rászoktatni a szobatisztaságra, újra átéltem a gyereknevelés minden fázisát, pedig akkor már unokáim voltak. Szerencsére a nászasszonyom lánya akkor szült, és itt lakott nálunk, ő sokat segített. Ma már 18 éves, most éljük át a kamaszkor „harcait”. Egészséges gyerekek között tanul a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában, informatikus, programozó szeretne lenni. A csobánkai támogató szolgálat visszahozza minden nap. Mindene a számítógép, sokszor vannak éjjeli vitáink, hogy szólok, feküdjön már le. Nagy segítség a laptop, eddig az állával fogta a ceruzát, úgy írt, most már gépre mennek az iskolai jegyzetek. A mindennapi életben egyedül nevelem, segítség kell neki a fürdetésben, fogmosásban, vécézésben, etetésben. És amit tudok, azt magam csinálom. Bevásárolok, mosok, főzök, a nagytakarításban van csak segítségem.
A Nők Lapjában olvastam róla 1994-ben. Állami gondozott volt, nem tudták elhelyezni családhoz. Megláttam a képet, és egyből tudtam, hogy segíteni szeretnék neki. Kétszer jöttek fel ismerkedni, a főorvos asszony akkor azt mondta, hogy csak magának adom! Mindenre meg kellett tanítanom, rendesen enni, rászoktatni a szobatisztaságra, újra átéltem a gyereknevelés minden fázisát, pedig akkor már unokáim voltak. Szerencsére a nászasszonyom lánya akkor szült, és itt lakott nálunk, ő sokat segített. Ma már 18 éves, most éljük át a kamaszkor „harcait”. Egészséges gyerekek között tanul a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában, informatikus, programozó szeretne lenni. A csobánkai támogató szolgálat visszahozza minden nap. Mindene a számítógép, sokszor vannak éjjeli vitáink, hogy szólok, feküdjön már le. Nagy segítség a laptop, eddig az állával fogta a ceruzát, úgy írt, most már gépre mennek az iskolai jegyzetek. A mindennapi életben egyedül nevelem, segítség kell neki a fürdetésben, fogmosásban, vécézésben, etetésben. És amit tudok, azt magam csinálom. Bevásárolok, mosok, főzök, a nagytakarításban van csak segítségem.
Kap valamilyen támogatást? Mi lesz Szabival később?
A nyugdíj és az állami támogatás nem sok, de megélünk. Szüleimet jól ismerték és szerették a városban, engem is sokan ismernek, segítséget mindig kaptam, pedig nem kértem. Nagyon sokat köszönhetek a Nyitott Szív Alapítványnak, Maholányi Pálnak elsősorban. Az előző két önkormányzati ciklusban is sokat segítettek, akkor szerelték fel a kerekesszékes- liftet a házunkba, azóta akadálymentesen közlekedünk. Szabi jövőjével kapcsolatban nyugodt vagyok: őt a norvég Inor Adopt nevű szervezet patronálja. Ha velem bármi történne, akkor ők viselik a gondját. És természetesen itt van az összetartó, szerető családom, rájuk mindenben számíthatok.
A nyugdíj és az állami támogatás nem sok, de megélünk. Szüleimet jól ismerték és szerették a városban, engem is sokan ismernek, segítséget mindig kaptam, pedig nem kértem. Nagyon sokat köszönhetek a Nyitott Szív Alapítványnak, Maholányi Pálnak elsősorban. Az előző két önkormányzati ciklusban is sokat segítettek, akkor szerelték fel a kerekesszékes- liftet a házunkba, azóta akadálymentesen közlekedünk. Szabi jövőjével kapcsolatban nyugodt vagyok: őt a norvég Inor Adopt nevű szervezet patronálja. Ha velem bármi történne, akkor ők viselik a gondját. És természetesen itt van az összetartó, szerető családom, rájuk mindenben számíthatok.
Milyen elvek szerint nevelte a fiát, mit tanult meg egy életre az Anyutól?
Biztos hátteret, rengeteg szeretetet, életvidámságot és akaraterőt kapott tőlem. A nevelésem hatására nincsenek kisebbségi érzései, tudja, hogy ő egészséges, csak nincs keze-lába. Ha egészséges szellemben él, akkor nincsenek lelki komplexusai. És mindenre van megoldás, csak akarni kell! Engem is ilyen szellemben neveltek, és ezt adtam neki is útravalóul az Élethez. Közben csengetnek, egyszerre érkezik Szabi, kísérője a támogató szolgálattól és fotós kollégám. Szabival első perctől kezdve megtaláljuk a közös hangot. A mosolyát, a humorát, az optimizmusát látszik, kitől „örökölte”. Igazi kamasz, imádja a számítógépet, a rockzenét, a barátait, bejár a városba is. Amikor megkérdezem, hogy érzi itt magát, ezt válaszolja: – Jó helyre kerültem, családba. A lehetőséget a Jóistentől kaptuk, mindenkinek el van rendezve a sorsa odafönn. Szeretetet kaptam, ez a legfontosabb. Megtanultam mindent ahhoz, hogyan, merre induljak el az életben. Hogy támogassuk egymást Anyuval jóban-rosszban. És hogy tanuljak, mert ezt senki nem veheti el tőlem.
Biztos hátteret, rengeteg szeretetet, életvidámságot és akaraterőt kapott tőlem. A nevelésem hatására nincsenek kisebbségi érzései, tudja, hogy ő egészséges, csak nincs keze-lába. Ha egészséges szellemben él, akkor nincsenek lelki komplexusai. És mindenre van megoldás, csak akarni kell! Engem is ilyen szellemben neveltek, és ezt adtam neki is útravalóul az Élethez. Közben csengetnek, egyszerre érkezik Szabi, kísérője a támogató szolgálattól és fotós kollégám. Szabival első perctől kezdve megtaláljuk a közös hangot. A mosolyát, a humorát, az optimizmusát látszik, kitől „örökölte”. Igazi kamasz, imádja a számítógépet, a rockzenét, a barátait, bejár a városba is. Amikor megkérdezem, hogy érzi itt magát, ezt válaszolja: – Jó helyre kerültem, családba. A lehetőséget a Jóistentől kaptuk, mindenkinek el van rendezve a sorsa odafönn. Szeretetet kaptam, ez a legfontosabb. Megtanultam mindent ahhoz, hogyan, merre induljak el az életben. Hogy támogassuk egymást Anyuval jóban-rosszban. És hogy tanuljak, mert ezt senki nem veheti el tőlem.
Mire vágynak leginkább?
Kertes kis házba költöznénk szívesen – mondják egyszerre. – Hogy kinn lehessen vacsorázni az udvaron egy augusztusi nyári estén, nézni a csillagokat, élvezni a természetet, a csendet.
Kertes kis házba költöznénk szívesen – mondják egyszerre. – Hogy kinn lehessen vacsorázni az udvaron egy augusztusi nyári estén, nézni a csillagokat, élvezni a természetet, a csendet.
Miből fakad ez a mai világban nem mindennapi optimizmusa, hite? – kérdezem Magdikától búcsúzóul.
Ilyen az alaptermészetem. Úgy látszik, mosolyogva jöttem a világra. A hitem itt van belül, nem a templomban – s a szívére mutat. – A szerencse lánya vagyok, minden hozzáállás kérdése, és csak akkor fogok bele bármibe is, ha tudom, hogy meg tudom csinálni. A szentendreiek, akik ismernek, azt szokták mondani: „ha beborul az ég, akkor csak Rád gondolok, és mindjárt jobb kedvem lesz!”
Ilyen az alaptermészetem. Úgy látszik, mosolyogva jöttem a világra. A hitem itt van belül, nem a templomban – s a szívére mutat. – A szerencse lánya vagyok, minden hozzáállás kérdése, és csak akkor fogok bele bármibe is, ha tudom, hogy meg tudom csinálni. A szentendreiek, akik ismernek, azt szokták mondani: „ha beborul az ég, akkor csak Rád gondolok, és mindjárt jobb kedvem lesz!”
