A 2021-es Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva fesztiválon apámmal, Krizbai Sándor "Alex"-el beszélgettem, Török Katalin moderálása mellett. A közönség soraiban ült édesanyám, Krizbainé Szabó Éva, a húgom, Krizbai Teréz és az öcsém, Krizbai Domokos.
Az interjú teljes egészében meghallgatható, valamint szöveges formában is elolvasható.
Katalin: Jobbról tőlem Alex, balra tőlem Krizbo, képzőművészek mind a ketten. Krizbai Sándor alias Alex és Krizbai Gergő, alias Krizbo. Apa és fia. Itt élnek Szentendrén. Az apát ismerem, azóta amióta Szentendrére került. Krizbo-t ismerem babakocsis kora óta, amikor a velem szemben ülő édesanyja babakocsiban tologatta, mert egymás közelében lakunk, laktunk.
A beszélgetéshez, ahogy a cím is mutatja, az adta az apropót, hogy két nemzedék, egy családban élő két generáció azonos, vagy egymáshoz nagyon közeli hivatást űz, és ez mindig izgalmas.
De gondoljunk bele, hogy hosszú évszázadokon keresztül az volt az életnek a természetes rendje és folyása, hogy a fiúk belenevelődtek az apák foglalkozásába, hivatásába, a lányok úgyszintén. Tehát az volt a rendkívüli, hogyha egy fiúgyerek nem az apa, vagy ha több fiúgyerek volt, akkor nem a közeli férfirokonok foglalkozását, hivatását választotta. Napjainkra ez nagyon megváltozott. Mindannyian tudjuk tehát, hogyha egy hídépítő mérnöknek a fia és az unokája is hídépítő mérnök lesz, akkor ők ragyogó interjúalanyok.
Tehát Alexéknél is hasonló helyzet van. És megmondom őszintén, hogy annak ellenére, hogy jeleztem, hogy milyen régóta ismerjük egymást, az Alex feleségétől és a Krizbo édesanyjától rengeteg – nagyon sokat beszélgettünk, pálinkáztunk cigiztünk, annak idején együtt – rengeteg mindent tudok rólatok, de egy csomó lényeges dolgot nem, úgyhogy a saját kíváncsiságomat fogom most önző módon kielégíteni, amikor megkérdezek Tőletek egyet s mást, és hát bízom benne, hogy ez a hallgatóság számára is érdekes lesz. Még annyit talán, hogy Szentendrén zajlik ez a beszélgetés, azon a Szentendrén, ahol több mint 100 évre visszamenően, és az első helyre a híres Ferenczy családot kell tenni, Ferenczy Károly, felesége, Fialka Olga és három nagyhírű művész gyerekét. Tehát ők voltak a Szentendrével összekapcsolható első olyan család a város történetében, ahol ez a modell megvalósult. Aztán hosszú, hosszú évtizedek teltek el, majd a 70-es évektől a városba fokozatosan betelepült művészek között viszont már szép számmal vannak ilyenek. Most csak néhány példát mondok, Farkas házaspárnál mind a két gyerek képzőművész lett, Csíkszentmihályiéknál a négy gyerekből mind a négy, nem feltétlenül képzőművész, de művész pályát választott, Regőséknél mind a két gyerek, és nem sorolom tovább. Hogy egy művészettörténésznek se jutott még eszébe még ezt a témát feldolgozni. Magát ezt a nemzedéki átörökítést a képzőművészet terén, és hogy a szentendrei ilyen családtörténetek és az ország más részében élő művészek között van-e kitapintható különbség vagy eltérés, ezt egyikünk se tudja. Szóval most egy olyan apa-fiú páros ül előttem vagy ül mellettem, és Önök előtt, akik ebből a szempontból kerültek be a mai programba.
Alex Erdélyben, Marosvásárhelyen született. Éppen csak hogy elhagyta a krisztusi életkort, ahogy szoktuk mondani, amikor egy nagy fordulatot hozott az élete, úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra és ezen belül Szentendrére.
Krizbo pillanatokon belül belép a krisztusi életkorba, nem merem azt mondani, hogy ettől a mai beszélgetéstől a Te életed is egy sorsdöntő fordulatot hord vagy fog hozni, de soha nem lehet tudni.
Nemcsak azért, mert Te vagy az idősebb, nemcsak azért, mert a Te életedben van egy olyan esemény, amit nem lehet megkerülni, és nemcsak azért, mert Trianon 100 éves évfordulóját ünnepeljük idén, szeretném megkérdezni Tőled, hogy ennyi év távlatából, durván egy negyed évszázad telt el, 84-85 óta, hol ezt, hol azt az évszámot lehet olvasni, tehát durván egy negyed évszázada élsz itt, hogy látod most az ott eltöltött éveket és ezért mondtam az életkorokat, hogy elhagytad már nem sokkal a krisztusi életkort, tehát a 30-as éveid közepén voltál, amikor a gyökerektől, a szülőföldtől elszakadtál, tehát meghoztad ezt a döntést, hogy áttelepülsz ide.
Alex: Hogy visszakövessem az eseményeket, viszonylag jó kronológiát tudjak, akár egy vonalzó mellett felhúzni, az áttelepülésem az nem 84-ben kezdődött, vagy a gondolat sem.
Katalin: Már korábban?
Alex: Mondhatnám azt, hogy már elemi iskolás koromban arról a gyönyörű Erdélyről én el akartam jönni. Tehát én nem akartam soha.
Katalin: De miért?
Alex: Nem szerettem soha. Amikor gyerek voltam, akkor más okaim voltak, aztán később ezek a dolgok úgy váltakoztak, de valahogy amikor ezt a szót, hogy provincia ki tudtam mondani, akkor már ezt neveztem meg első körben. Aztán voltak más szavak, más fogalmak, amiket nem tudtam elviselni, nem tudtam beletörődni. Akkor mondjuk a történelemnek egy kicsit alaposabb ismerete, olvasmányaim, a szüleimnek, aztán mikor nagyobb lettem, az elmesélései, úgy egyáltalán már akikkel magyarságról és Erdélyről lehetett beszélni, ez mondjuk nem volt olyan egyszerű. Ott egy kis mikroközösségben éltünk, igaz, de azért nagyon meg kellett gondolni, hogy miről, hogyan nyilatkozunk. Voltak olyan szavak, amiket mondjuk nem használtunk. Hát azt hogy Trianon, így ezt nem mondtuk ki.
Katalin: Jó, hát itt sem volt olyan népszerű szó, kifejezés.
Alex: Mi ezt soha nem mondtuk. Az idegen megszállókról beszéltünk többnyire, akikkel én már nagyon korán, szinte óvodás korban megismerkedtem. Úgy, hogy láttam, hogy ez egy faj, hogy így mondjam. Tehát őket láttam, azonosítottam, és akkor mondták, hogy azok románok. Igen. Ez valahogy így volt. Nem is láttam őket abban a korban. Aztán később inkább mind többet és többet láttam őket, aztán nagyon beteltem.
Katalin: Akkor, amikor Te általános iskolába jártál, akkor vegyes iskolák voltak, tehát magyarul is, románul is tanítottak, vagy volt magyar iskola és volt csak román?
Alex: Én szín magyar faluban éltem, teljesen magyar faluban éltem. Románok nem voltak. Ha mondjuk román nevűek voltak, azok is inkább magyarul beszéltek, nagyon jól beszéltek magyarul. A nemzetiségi szembenállás az nem így érvényesült, nem érvényesülhetett. Igazából én a románsággal amikor én a városba bekerültem Marosvásárhelyre, ott találkoztam először. De találkoztam mikor tavasszal virágot szedtünk egy sűrű erdőben is. Ezt a nyelvet meghallottam, és egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy ez mi ez, milyen nyelven beszélnek, ugatnak? Vagy mi ez? Nem tudtam, hogy mi ez. És közeledett ez a hang ott abban a környezetben. Aztán mi szaladtunk az egyik irányba, mi meg szaladtunk a másik irányba. Ők is féltek tőlünk. Érdekes dolog. De nem volt kapcsolatom, mondhatom, hogy nem volt kapcsolatom.
Katalin: Alex, muszáj volt Neked ezt a kérdést feltennem, mert három olyan mű együttesedről szeretném, ha beszélgetnénk vagy mesélnél, amelyek mindegyike történelmi vonatkozású, mindegyike ebből adódóan erősen kapcsolódik a múlthoz, mintegy a múlt feldolgozása. És hát az emberben felmerül a kérdés, hogy egy olyan képzőművész, a 20. sz. végén, 21. sz. elején, most például tavaly, a Meggyes Ferenc díjat elnyert, öt erdélyi fejedelmet ábrázoló műegyütteseddel, hogy ez generálta bennem a kérdést, hogy ebben az emberben akkor mind a mai napig ott kell, hogy dolgozzon. Mert van, aki ki tudja tolni, törölni magából a rossz szociális körülményeket, ahonnan származik, vagy hát a múltját. De abból, hogy Te most 70-hez közel csináltál egy ilyen sorozatot és lehet, hogy folytatod is, nem tudom, én arra következtettem, hogy ez dolgozik még mindig benned, vagy a Szentendre ezen éve 10 képben. Hát ezek, a cím maga is, meg a téma, oly gyönyörű képek vannak közötte. Én nagyon sokáig nem szerettem a képeidet, megmondom őszintén. Ijesztőek voltak nekem, borúsak voltak. De most felfedeztem bennük valamit, eddig nem foglalkoztam velük elég behatóan, azt hiszem, komolyan mondom,. Komolyan mondom, ez lehet az oka.
Alex: Ami a történelmet illeti, én azt is odamerem most már tenni, 36 éves ittlétem után, hogy igazából a múlttal foglalkozom. Izgalmas nekem ez a múlt. De izgalmas mondjuk Írországnak a múltja is. És akár Finnországban jártam, és hallatlan izgalmas és nagyon érdekes dolgokat hallottam, esetleg többet szeretnék arról olvasni. Hát én ma már nem kifejezetten a szembenállás és nem a Trianonnak ez a nagyon kellemetlen következményei, aminek szenvedői vagyunk, tehát nem erről szólnak ezek a művek, és az erdélyi fejedelmek sem tulajdonképpen valami heroikus arckép, jellemábrázolású. Engem az a lét és abban a létben való létezés, az embernek a minősége, amit igaz hátrahagyott ránk, vagy amivel ő rendelkezett, ezek a dolgok érdekelnek inkább.
Katalin: Na most, ha emellé odateszem a másik nagy műegyüttesedet, amit ha jól tudom a 80-as években kezdtél el festeni, és a Tihé, Novotny Tihamér írt az utolsó csoportról, ezen a műegyüttesen belül a Kortársaim címmel, és emellé odatesszük az erdélyi fejedelmeket, akkor ez megint egy nagyon érdekes hozzáállásod a világhoz. hogy érdekelnek azok is, akikkel együtt élek, és érdekel a több száz éves múlt is, személyre lebontva.
Alex: Hát abban az időben, mondjuk generációban nem kötődőm azért olyan nagyon szorosan, de engem érdekelt az a punk mozgalom. Tehát az a magatartás, ami mondjuk ott Marosvásárhelyen ez egy ilyen kelet-európai punk-nak lehetne mondani, de semmiképpen nem a punk őshazája és nem az a szellemiség hatotta át őket, de formálisan egy kicsit humoros is volt, nevetséges is, ahogy festették magukat, meg ezek a súlyos bakancsok, szóval nekem inkább egy ilyen nevetséges dolog volt, és én legnagyobb sajnálattal mondtam és neveztem kortársaimnak, mert azt éltem meg ott, de igazából az nem volt punk és aztán később már engem sem érdekelt a punk. Az volt az érzésem, hogy ez a jelenünknek egy része, amit valakinek meg kell örökíteni valamilyen szempont szerint.
Katalin: Alex, ezt nem tudom, nem láttam az összes ezalatt a címen, gyűjtőfogalom alatt született művedet, tehát mindegyik Kortársaim ezt a társadalmi csoportot képviseli?
Alex: Igen, érdekes, aztán utána már a téma, az indító okok változtak meg. Változtak már és másfajta szenvedő kortársakról volt szó. Időtlenség és egy csomó minden, mondhatnám. Nem is lehet tudni. Hát kortársaknak nevezem, de azért nagyon nehezen lehet ezt leellenőrizni, s kikövetkeztetni a képből, de mindenképpen annak a kornak megfelelően, az én gondolkodásomnak megfelelő szülemények ezek a művek. Egy dolgot mondhatok, ezt nem én találtam ki, ezt írták rólam, hogy az az érdekes, hogy kortársaink, de ezek tipikusak, tehát tipikus kortársaim és olyan vonások vannak bennük, amik úgy általában tapasztalhatók.
Katalin: Amelyeket bármelyik korban bárhol meg lehet találni.
Alex: Igen, tapasztalhatók. Igen, és megmondom én nem is akarnék erről lemondani. Tehát valószínű, hogy most a rendszer váltotta helyzetben vagy a párt váltotta helyzetben is mondjuk eljön az idő, amikor ezeket a kortársakat fogom megfesteni, vagy ezeken gondolkodom és művet hozok létre, de az a lényeg, ahogy azt szokták mondani, ezek reakcióim a jelenkorra, amiben élek.
Katalin: Neked vannak emlékképeid – ez most egy éles váltás – ezekről a Kortásas témáról?
Krizbo: Van, ami azt illeti van. Volt az a bizonyos év, amit énem fogok tudni fejből felidézni, amikor Apu megkapta a Munkácsy díjat. 2006?
Katalin: 2006.
Krizbo: És emlékszem egy ilyen momentumra és egyébként jól összefoglalja azt is, hogy milyen volt Apuval a kezdeti viszonyom, hogyan kapcsolódtam be a művészetbe. Az Olof Palme házban volt egy nagy kiállítás, ahol az év legfrissebb, legaktuálisabb tizenvalahány Kortársaim képet Apu kiállította. És természetszerűen mint elsőszülött fiú, aki a művészethez kapcsolódik és aki szeretne..
Katalin: Várjál, mondjunk egy évszámot! 2006? Ez volt 2006-ban?
Krizbo: 2006. Ez az a bizonyos Munkácsy díjas időszak.
Katalin: És Te voltál akkor húszegynéhány éves…
Krizbo: (KÉ: Nem Gergő, az nem az Olof Pale kiállítás volt)... akkor lehet, hogy nem az Olof Palme volt, de volt egy olyan hely, ahol ki volt állítva az összes Kortársaim kép egymás mellé egy ilyen nagy falra. És az a lényeg, hogy mint én serdülő képzőművész a feladatom az az volt, mint minden egyes ifjú titánnak, hogy reprózzam Apám képeit. Tehát ez volt a feladat.
Katalin: Ez kérés volt vagy magától értetődő?
Krizbo: Magától értetődő. Az volt, hogy bementünk erre a kiállításra és hogy szépen fotózzuk le a képüket. És ez az emlék így megvan, én emlékszem, hogy utána, ezután a sorozat után kaptad meg a Munkácsy díjat. És valóban volt egy ilyen momentum, az én személyes momentumom az volt, hogy bementünk és akkor szépen végig fotóztuk a képeket és aztán még éveken keresztül ezeket a fotókat használtuk.
Katalin: Krizbo, emlékszel arra az élményre, mert ezek szerint együtt, talán Te is, együtt akkor és ott láttátok először ezt a műegyüttest.
Krizbo: Kiállítva szerintem igen.
Alex: Igen, kiállítva igen.
Katalin: Emlékszel esetleg arra az élményre?
Krizbo: Már megint fotózok valamit Apunak. (nevet)
Katalin: Nem erre gondoltam, de őszinte szép mondat volt. De az hogy mellbe vág, az hogy megriaszt, hogy hú, azt a mindenit.
Krizbo: Annak az érzése – egyébként ez így jellemző – ezek az érzések így megvoltak, hogy megyünk valahova el, Budapestre, nincs autónk, mindenhova tömegközlekedéssel, két kisebb gyerek, és megyünk valahova és ahova elmegyünk, ott történik egy ilyen mágikus esemény, egy mágikus dolog, ami jelenthet ilyen ablaküvegek elé felhúzott téglákat, amik mögött jön ki a fény, vagy jelentheti a Műcsarnokot…
Katalin: Egy fotótémát mesél most el…
Krizbo: Volt egy konkrétum, volt egy konkrét installációja Apámnak, hogy ilyen üvegtéglákat jelenített meg… és ez nagyon érdekes, hogy nekem azért furcsa a viszonyom egyáltalán a művészettel, mert hogy ezek a mellbevágó élmények, hogy fel van rakva egy ilyen fal téglákkal, vagy akár ki van rakva tizenkét Kortársaim kép, nekem az azt megelőző élményem az, hogy feltűrt nadrágban öntjük a gipszet a kertben. Tehát inkább az, hogy van egy nagyon kézzel fogható plasztikus, kicsit ilyen profán, hogy valami idegen szót is használjak, élmény arról, hogy így küszködünk valami anyaggal és akkor nincs alvás, jönnek az üvegek, készülnek a téglák, mit tudom én. És akkor van egy ilyen momentum, hogy bemész egy térbe és akkor megérted, hogy na ezért öntöttük az üvegtéglákat, ezért festette az Apám…
Katalin: Imádom ezt a fiút.
Krizbo: Inkább ez az élmény, hogy van egy ilyen átmenet, hirtelen átmenet, van egy ilyen sokszor kicsit béna meg szerencsétlen, meg rossz valami foglalkozás, és akkor ennek a végeredménye egy ilyen valami kozmikus dolog.
Katalin: Krizbo, ennyire magától értetődő és természetes dolog, mert erről például Évával nemigen beszélgettünk, vagy nem jött elő, ez ennyire természetes és magától értetődő volt, hogy így benne vagy Apád munkásságában?
Krizbo: Abszolút.
Katalin: Vagy a készülő művekben?
Krizbo: Az a helyzet, hogy van egy csomó olyan dolog, ami főleg a számítástechnikának a megérkezésével az életünkbe, ami természetszerűen magával hozta az én megérkezésemet is a művészetbe. Tehát azért az én első élményeim azok, hogy vágunk hangot, vágunk videót, retusálunk képeket, megtanuljuk…
Katalin: Mert Apád előbb foglalkozott ilyesmivel?
Krizbo: Mert volt egy álom, és ezt az álmot csináljuk közösen együtt mindannyian.
Katalin: Tehát a számítástechnika tudás is előbb volt meg Alexnek, mint Neked?
Alex: Na, az nem mondható. Inkább ők belenőttek. Hát a Domó még nem tudott írni, és már a géppel játszottak, meg dolgoztak. Volt nagyon korán gép is, valamelyest, sok-sok minden van, amit elsajátítottam, de lemaradtam. Tehát az igazság az, hogy lemaradtam, és most kullogok utánuk, és sőt, könyörgök is nekik, hogy próbáljanak egy kicsit támogatni. De ehhez a munkához kapcsolódóan nagyon fontos megjegyezzem, hogy tehát nálunk a munkák az udvaron készülnek.
Krizbo: Igen.
Katalin: Azon a kis pici udvaron.
Alex: Tehát a mi életterünkben készültek, lakásban, udvaron, kis udvaron, és hát ők végül is ott nőttek fel. Tehát ott voltak velünk, ahogy a munkák készültek ők ezt látták.
Katalin: Festeni is volt, hogy kint festettél?
Krizbo: Rengeteget festett kint. Főleg kint festett.
Alex: Főleg kint festettem.
Katalin: A nagyobb méretű képeket, ugye?
Alex: Igen. És akkor ott álltak mellettem, meg volt, amikor belefestettek, vagy sok érdekes dologról tudok beszélni. Gergő nagyon sok munkámat tönkretette például.
Krizbo: Ami volt egy pár.
Alex: Amit még most is örülnék, neki, ha meglennének, de ő elszórakozott vele, egy bottal szétszaggatta a képet apró darabokra.
Katalin: Na de most várjunk, várjunk, várjunk. Ennyire lezser apa voltál?
Alex: Igen.
Katalin: Vagy ez akkor történt, amikor nem voltál ott?
Alex: Megmondom, olyan dolgok voltak, hogy talán az Éva tudná megmondani, nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Tehát olyan szituációk alakultak ki, hogy például állandóan szóban lakásban, házban nagyon sok szó esett az installációról. És ezeket én mondtam, hol jártam, Pesten, meg milyen installációkat láttam, meg én magam milyen installációkat szeretnék készíteni, és egy idő után ez beléjük szívódott, szívódtak ezek a dolgok. Hát a modern, 20. századi művészettel így ismerkedtek meg, és mondom nagyon esszenciálisan, közvetlen, egyszerű módon, úgy, hogy például volt egy alkalom, amikor a gyerekszoba közepén keletkezett egy installáció, amit ő készített, hát ez egy másfél méter magas halom volt, különböző tárgyakból. És az Évának konkrétan azt mondta, hogy ez egy installáció.
Krizbo: Ez körülbelül úgy nézett ki, úgy emlékszem rá, hogy volt egy olyan feladat, hogy csináljuk rendet a szobában, mert ahogy minden gyerekszobában, úgy nálunk is, bokáig tudtál gázolni a játékokban. És volt egy ilyen momentum, mikor megérkeztek a szülők és jelezték, hogy Gergő, itt az ideje, hogy ezzel valamit csinálj, mert hogy ez már elviselhetetlen. Ösvényeken közlekedtünk, mert annyi volt a játék, amit kiszórtam. És akkor ezt egy ilyen kerülőútnak találtam ki, hogy tulajdonképpen lehetne ebből csinálni egy ilyen halmot. És akkor elkezdtem ezeket a játékokat egy ilyen óriási lelkesedéssel egy ilyen dombbá alakítani a szoba közepén. És akkor nagyon, nagyon boldog voltam, hogy milyen szép dombot építettem, és akkor valóban szóltam a szülőknek, hogy elkészültem, itt készen vagyunk és ez egy installáció. Ezt a szót használtam, hogy installáció és akkor voltam öt éves.
Katalin: Eszembe jut, jól lehet nem teljesen simul a párhuzam, Deim Pali, a gyógyszeres dobozaival épített szobra. Hogy egy gyerek, most megtudtam, hogy öt éves korában, az agya már képes egy ilyen összekombinálásra.
Krizbo: Hát ez inkább olyan dolog, hogy aki műhelyben lakik, az megszokja a gépzajt.
Katalin: Igen, de utálhatja is, menekülhet is tőle…
Krizbo: Szerintem ez olyan, hogy mi tulajdonképpen sok szempontból egy kiváltságos helyzetben vagyunk, amivel én akkor szembesültem, mikor elmentem egyetemre. Észrevettem, hogy például az évfolyamtársaim, meg a tanáraim, hogy mikor valamilyen kiállítást építünk, felhúzták ezeket a szép fehér kesztyűket, ezeket a műtárgy kesztyűket. A műtárgy kesztyű azért van, hogy ne legyen ujjlenyomatos a kép, amit megfogsz és akkor ilyen hófehér kesztyűkkel, lélegzetvisszafojtva, maszkokban pakolgatták a képeket, és én nem értettem ennek az egésznek a milyenségét. Miért nem fogjátok meg? Mert hogy nekem az volt az alapélményem ezekkel a festményekkel, hogy amikor egy festményt látok, hogy jön az autó, átrakjuk a kerítés fölött, merthogy nem fér ki a kapun. Pakoljuk ki ezeket, megfogjuk. Valahogy az egész ilyen már-már szakrális tisztelet, ahogy az emberek a művészetet így fogdossák, az ilyen érthetetlen, másvilági dolog volt, merthogy nekem az a természetes, hogy nyilván megfogom, meg hát nyilván látom, ahogy Apu dörgöli az ecsetet. Tehát ott nincs egy olyan állapot, hogy a mű elér egy ilyen szent állapotot, amikor már nem lehet hozzányúlni és akkor tényleg csak akkor, ha hat méterről és üveg mögött. Hogy a mű az ugyanolyan objektum és ugyanolyan tárgy, és a művész ugyanolyan ember, ugyanolyan élőlény, mint mindenki más a bolygón.
Katalin: Ezt Te is ugyanígy látod?
Alex: Igen, ezt jól átérezték és igazából nem tanítgattuk ezekre a dolgokra, ezek mind természetesen jöttek.
Katalin: Nincs semmilyen generációs különbség, hogy Te még másként látod, a műtárgy értékét?
Alex: Falun a gyerekek is megtanulnak kaszálni egy perc alatt, pedig veszélyes dolog, megtanulnak kaszálni, nem mutatják, nincsen ilyen, nem oktatják. Vagy teszem azt, zenekaroknál szokták mondani, alacsonyabb szinten, magasabb szinten, minden szinten, azt mondják, igaz, hogy megyünk a próbára. Tehát, hogy mi próbálunk. Na most egy vidéki roma gyereknek azt mondom, hogy a próba, azt mondja, nem is értem.
Katalin: Ő azt éli otthon.
Alex: Azt mondja, mi állandóan zenélünk, hogyha az próba, mondjátok úgy, semmi probléma, azt mondja, de mi egész nap zenélünk és itt ennyi van. Tehát ez nálunk valóban egy ilyen harmónia alakult ki a családtagok között, de ezeket mások is látták, akik jártak náunk. És olyanok, akik nagy rendrakásban meg mindenféle ilyen nagyon fegyelmezett ilyen white cuvée helyzetben élték az életüket, és olyan irigykedve mondták nekem, bár így élnénk meg ezt mi is, ahogy Ti vagytok ezzel a dologgal. Na most persze azért ötünk közül mondjuk az Éva vitte a nehezét…
Katalin: Akartam is mondani…
Alex: Valakinek ezeket a gyűrődéseket rendezni is kellett, meg türelemmel figyelni. De ő megértéssel és rajongással inkább nézett bármit, bármi történik. Művészetcentrikusság volt a családban, ezt el lehet mondani.
Katalin: Ezt kívülállóként is hányszor éreztem úgy, hogy Éva Te ezt hogy bírod, hogy lehet bírni.
Krizbo: És képzeld el, milyen szörnyű volt az, amikor én lettem kamasz, és akkor hirtelen elkezdődött egy ilyen borzalmas iskolai végállomás, amit szintén Anyu csapatott végig.
Katalin: Na itt viszont hadd kapcsoljak be egy új szálat, Gergő, nem Gergő, Krizbo, engem úgy magával ragadtak az írásaid.
Krizbo: Olvastál tőlem mostanában szövegeket?
Katalin: Pár napja…
Krizbo: Borzasztóan sajnálom, hogy ezt át kellett élned.
Katalin: Nem, nem, nem, nem, nem. Annyira szép… hát a Czóbel-es történetet, mikor Évával, Mamáddal kimentetek Párizsba, a Czóbel kiállításhoz hazahozni azt a grafikát. Hát gyerekek, nem tudtam abbahagyni. Egy szívfájdalmam volt, hogy mindezt képernyőn kell olvasnom és azt én kevésbé szeretem. Vagy amit az Eckensberger Attiláról írtál. Hát gyönyörű. Nagyon, nagyon, nagyon jó stílusban írsz. (Alex-hez) Te zenélsz és animációs filmeket készítesz. Nem tudom, hogy az igeidőt hogy használjam, jelenidő vagy ez már múlt idő?
Alex: Nem, még fogunk, vannak megrendelések, sőt már ők is be fognak kapcsolódni.
Krizbo: Mint hogyha eddig nem dolgoztunk volna eddig együtt. (nevet)
Alex: Ezek a dolgok nagyon szépen így alakultak. De ami őt illeti, valóban jöttek ezek a gimnáziumi évek, amelyek nem három évig tartottak, vagy négyig, mint másnak, tehát lényegesen tovább. És ahogy ez az otthoni, úgymond a művészet szabályai szerint való élés aztán átkerült a gimnáziumi tevékenységébe és meglátszott, és nagyon érdekes élményem van, kettő is tulajdonképpen. Egyszer az osztályfőnöke engem felhívott, hogy elbeszélgessenek velem. Hát nagyon készültek és tényleg valóban nagyon sajnálom őket azóta. Mert nem ismertek és nem számítottak arra, hogy én oda beügyeskedem, stb., hogy szépen leülök és akkor csöndben várom, hogy kérdezzenek vagy valami. Tehát nem ez történt. És akkor azt mondták, hogy menjünk le az osztályba, tehát az ő osztályukba, és megmutatjuk Önnek – azt mondta - az ő (Krizbo) ülőalkalmatosságát, ahol ő ült és dolgozott, tanult. Ott tartózkodott azon az ülőhelyen, tehát ez volt az ő helye. És amikor odaértünk, hát messziről látszott, hogy melyik ez az ülőalkalmatosság, én azt mondtam, hogy nagyszerű, mondtam a hölgynek, hogy nagyszerű.
Krizbo: Össze volt firkálva.
Alex: Mondtam a hölgynek, nagyszerű! Nagyszerű. Ilyen jól rajzol a fiam? Hát mondom, le vagyok döbbenve. Otthon nem kért papírt, nem kért ceruzát, nem vettem észre, mondom. Sok mindent csinálnak, de mondom nem vettem különösebben észre. Már kicsi korában igen, volt a süni autó, meg minden, ment a kreatív rajzolás, már akkor nagyszerű volt.
Katalin: De ez csúsztatás volt a részedről? Vagy tényleg meglepett?
Alex: Hát ez fantasztikus volt. Nagyon meglepett, mert nem volt szürke hely, nem volt üres hely a padon, tehát teljesen beborították a padot az ő rajzai. Mondtam, hogy nagyszerű. Na most itt az a helyzet, hogy én is voltam diák, és a tanárokat nem nagyon szerettem, és sok bajom volt a tanársággal, különösen az igazgatókkal. Nagyon sok problémám volt. (mindenki nevet) És gondoltam, én most rájátszom erre az egészre és lehet, hogy engem ide többet nem fognak hívni. Nem tudom, mi lesz, őt rúgják ki, vagy engem, vagy Évát fogják hívni, de mondtam: Hölgyem, gondolkodóban vagyok, hogy nem lehetne-e esetleg újra tisztogassák le a padot, legyen újra ilyen szép szürke vagy drapp, vagy valamilyen színe, hogy a gyerekem még jobban tudja kifejezni magát. Szóval valami őrület, hogy milyen idegesek lettek. Mondták, hogy akkor menjünk vissza az igazgatóiba, és akkor mesélték el, ami már komolyabb ennél a dolognál, és szomorúbb is talán, hogy valamilyen pszichikai dolog is történt az osztályban vele.
Krizbo: Erre emlékszem erre a napra.
Alex: És akkor próbálkoztak azzal, hogy na most mondunk akkor valamit, hogy akkor arra én mit fogok válaszolni. Na most nem akarnám elmesélni… hogy mi a lényeg? A lényeg, hogy olyan pszichikai kitörést engedett meg magának, ami mondjuk elég szokatlan volt az iskolában. Aztán az Anyja, Éva elvitte őt pszichológushoz. Igazából egy lelki kitörés, egy igazságérzet szólalt meg benne, és ezt nem elmondta, hanem elüvöltötte és csapkodta és ez olyan erős volt, ez a dolog, hogy ők életükben nem is láttak ilyet. Akkor azért elkezdtem a részletek felől érdeklődni. És akkor végigondoltam én is az életemet, hogy valóban hányszor kellett nekem megjuhászkodva kimenjek, és beálljak egy sarokba vagy nem tudom én, kitiltva a matematika órákról örökre. És akkor én hogy hagytam el az osztályt, vagy egyáltalán ezek a dolgok hogy voltak velem is nagyon sok probléma volt. És nagyon, nagyon sok probléma volt. És emlékszem, hogy gondoltam kéne valahogy keményíteni a gyereket, hogy nem kell csapkodni meg kiabálni, hanem hogy nagyon kemény lenni, még ennél is sokkalta keményebb. Erre gondoltam. Aztán az történt, hogy talán az ismerősünk volt a pszichológus, aki nagyon szépen elbeszélgetett vele, de az Évának elmondta, hogy azért vigyázzunk és figyeljünk oda. Na most valóban ez már nekem is ott, mondjuk akkor komoly dolognak tűnt, és egy kicsit változtattam a hirtelen magatartásomon, és úgy szépen meghallgattam őket.
Katalin: Érdekes nekem ez – bocsáss meg, hogyha megszakítottalak – most, amit elmeséltél, mert én egy nagyon szép írásodnak tartom, vagy blogodnak tartom, amikor elmeséled a matematika tanárodnak, vagy nem is elmeséled, amikor leírod, talán kiírod magadból, hogy éveken keresztül kísért még az a rémálom, hogy nyílik az ajtó és megjelenik a matematika tanár és azt mondja, hogy Hmhm… Krizbo elkerült ebből a szentendrei gimnáziumból, és akkor az álomban állandóan visszatért a rémület, a szorongás, hogy jön a matematika tanár, és azt mondja, hogy hmhm, tévedés volt, tessék visszajönni. El lehet képzelni, hogy egy fiatal kamasz gyerek, mennyi olyan atrocitást, megalázást és legkülönbözőbb dolgokat, amiket te is most meséltél, élt át, mire eljutott oda, hogy húha, hát most úgy viselkedett… ha van kedved, meséld el.
Krizbo: Van, szívesen, persze. Hát ez a konkrét dolog, amit most mond a Kati, ez egy olyan, visszatérő, tényleg volt egy olyan sztori, hogy végül felvettek az egyetemre. Eleve az, hogy annak a ténye, hogy volt egy olyan pillanat az életemben, amikor átvettem az érettségimet, ez nagyon sokáig egy olyan teljesíthetetlen küldetésnek tűnt, ami nem fog tudni soha megtörténni. Mert valóban úgy van, hogy elég komplikált volt a középiskola számomra, több iskolába jártam, többször osztályt ismételtem. Voltak ilyen valóban rémálomszerű kiakadások, meg csapkodás, meg minden. Szívesen elmondom egyébként azt is majd.
Katalin: Hagyjunk helyet, időt más dolgoknak is.
Krizbo: Ja. De amikor sikerült a dolog és felvettek az egyetemre, akkor az egy borzasztó felszabadító érzés volt, mert azt éreztem, hogy itt van ez a rengeteg hülyeség, amivel eltöltöttem nem négy, hanem hat évet, ugye?
Éva: Hét. Az elsőt háromszor jártad.
Krizbo: Igen, azért hat. Mindegy. Szóval az a lényeg, hogy eltöltöttem vele csomó időt, de aztán felvettek az egyetemre és az egy ilyen egyértelmű visszaigazolás volt, hogy oké, lehet, hogy ez tök béna volt, de hogy van egy olyan közeg a bolygón, ami értékeli ezt a típusú bénát. Tehát nekik kell ez a típusú őrület, ami fel tud jönni.
Katalin: Jaj de szép volt ez a beszólás.
Krizbo: És valóban elkezdtem a sulit, valóban elkezdtünk bejárni. Tehát számomra bemenni egy olyan osztályterembe, ahol csupa, kimondottan grafikai munkára felszerelt számítógép van, és egy tanár kimondottan grafikai munkáról beszél, és azt mondja, hogy most akkor kimondottan tördeléssel fogunk foglalkozni meg rajzzal, meg nem tudom, akkor olyan érzés volt, mikor az ember megérkezik a Roxfordba Harry Potterként. Tehát hogy ott vagyok, pontosan ott, azok között az emberek között és azt csinálom, és azért vagyok ott, és most mindenki azért van itt, azért fizetik őket, hogy mi közösen együtt valami nagyszerű dolgot hozzunk létre, és én a lehető legjobbá váljak ennek az iskolának az elvégzése után. És valóban volt olyan, bent ültünk egy tűzvédelmi órán, hallgattam a tanárokat meg egyáltalán, és ahogy úgy ültem, a szemem sarkából úgy megjelent egy ilyen kép, hogy nyílik az ajtó, bejön, nem biztos, hogy pont a matek tanár, de egy matek tanár típusú ember, és azt mondja, hogy ne haragudjanak, a Krizbai az itt van, felvették már? És mondja az igazgató, hogy igen, ott ül hátul. Hát hogy megnéztük a papírokat, leellenőriztük az összes korábbi dolgot és hát itt több elhallgatás és pontatlanság volt az érettségi körül és hát az az igazság, hogy érvénytelen a felvételije, valamilyen módon ezt meg kellene ismételni, mert hogy maga az érettségi… És ez a dolog, hogy valaki bejön a terembe, valaki rám mutat, mert volt ilyen élmény is, más iskolában, egy másik sztori kapcsán rám mutattak valami miatt. Tehát rám mutat és azt mondja, hogy itt történt egy bürokratikus elírás. Valaki, valamit valahol rosszul írt fel, az a pecsét az semmit nem jelent. Lesz majd egy olyan pillanat, amikor egy matek tanár típusú ember mindenki szeme láttára kivezet majd a teremből és mindenkitől elnézést kér a zavarásért, és aztán én utána kezdjem előlről az egészet. És hogy nekem ez a dolog igazából az első félévemre rányomta a bélyegét, és igazából azért, mikor én egyetemre kerültem, az első félév gyakorlatilag arról szólt, hogy ki se jöttem a rajzteremből. Kivéve amikor ezekkel a fiúkkal ittunk, de az ritkán fordult elő. Szóval én ki se jöttem a rajzteremből, én elképesztő lelkesedéssel dolgoztam, meg festettem, meg terveztem, meg mi tudom én. Én abban bíztam, hogyha bejön egy ilyen matek tanár, akkor be lehet dobni az asztalra egy csomó munkát, hogy nem, nem bocs, már tök sok mindent beletettünk.
Katalin: Ennek a mélységét te, meg ti Alex ezt érzékeltétek? Vagy ezt a Krizbo…
Krizbo: Én tudtam, hogy ez irracionális…én is tudtam, hogy ez egy irracionális félelem. Hogyha egy félelemről tudod, hogy irracionális, akkor nincs értelme beszélni róla, mert tudod, hogy ezt magadban kell ledolgoznod.
Alex: Én mondanék valamit. Én ezt most vettem észre, hogy ez demonstratívan ez elhangzott újra. Tudtam én erről én, tudtam erről. Hogy mondjam. Ha most egy szakember itt ülne mellettünk, akkor tehát ilyen kényszerálomról én is beszélhetek, ami most 71 évesen is megvan és állandóan visszajön és az én egész életemben, mondjuk érettségitől errefele ez állandóan visszajön. Na most az álomnak a lényege az, amit ő itt elmesélt. De ez nálam ugyanez a dolog. Tehát van egy olyan, hogy ez a 11 osztály érettségi, vagy 12 tehát ez különbség volt egy időben Magyarország és Erdély között. És van egy visszatérő álom, hogy én tulajdonképpen 11 osztállyal leérettségiztem és kaptam egy oklevelet, amit beraktam a bőröndömbe, a cekkerembe, ahogy szokták itt a magyarországiak mondani, hogy cekkerrel jöttetek át. Igaz? Tehát átjöttem a cekkeremmel, és benne volt a 11 osztályos érettségi diplomám. Az álomban a következőképpen jelenik meg: hogy megint érettségi előtt állok, Magyarországon már, immár, és 12 osztálya van a középiskolának, és komoly problémáim vannak a tanárokkal, és előlegezik, hogy ebből érettségi nem lesz, tehát le is út, fel is út, ezt meg kell ismételni, újra ezt az osztályt és egy óriási tragédia. Na most a felébredésem előtti másodpercek ezek, hogy akkor hazamegyek, Évához és mondom neki, képzeld el, ez a sok buta tanár hát nem is tudja, hogy nekem a táskámban ott van az érettségi diplomám.
Katalin: Tehát álmodban Évához mész haza?
Alex: Igen. Igen. Hát ott van az érettségi diplomám, amit én Erdélyből elhoztam. Hát én érettségiztem. Hát itt ugratnak engem a 12 osztályos érettségivel. Hát én csak azért ültem be, mert nincs munkahelyem. Nem volt hova menjek és beültem az iskolába. Ez van az én álmomban, állandóan jön vissza és ez visszatér, állandóan visszatér ez a dolog, hogy két érettségi diploma.
Katalin: Na most kell Tőled megkérdeznem valamit. Gondolom, nem tőlem fogod most először hallani, hogy azok a figurák, lények, organikus teremtmények, amik a festményeiden láthatók, amik tudatosan vagy csak úgy kijönnek, kiszaladnak belőled, és egyszer csak szembenéznek Veled a vászonról, de ott annak, azok nem barátságos lények, nem szeretnivaló lények, azok démonok, azok inkább félnovaló lények, és azért félnovaló lények, mert mindannyian tudjuk, hogy itt vannak közöttünk, bennünk. De amikor egy festőnek vagy egy művésznek a munkásságában ez ilyen karakterisztikus jelleggel jön elő, és most elmeséled ezt a még 71 éves korodban is előjövő nyomasztó álmot, akkor hadd kérdezzem meg Tőled, hogy vannak benned olyan emlékek, élmények? Engem nagyon meglepett egy mondatod, amikor azt mondtad, hogy már elemista koromban el akartam jönni. Tehát akkor valamik kellettek – részben utaltál rá – ami annyira nem feküdt neked, és ezt egy kis túlzással, egy életen keresztül fested ki magadból. Vagy nagyon nem jól látom ennek a lehetőségét?
Alex: Én szerintem nagyon jól látod, természetesen ennek az egész ügynek a környezetrajzát elmondva érthetővé válik a kérdés. De jogos a kérdés. Hogy mondjam? Térjünk vissza a lázálomképhez. Van nekem egy szintén egy visszatérő álmom, aminek én már az eredetét is tisztáztam, és azt hiszem hogy valahol valamelyik régi gépünkben benne is van, aztán közben Erdélyből áttelepültek a testvérem, és végre megkaptam azt a reprodukciót, ami gyerekkoromban, az én gyerekkori ágyam mellett – egy fametszetről van szó, egy szecessziós fametszetről, Szent Kristófról, amint átviszi a folyón a gyereket a nyakában és a bottal.
Katalin: Gyerek Jézust, igen.
Alex: Igen. Na most ez egy fekete-fehér fametszet, nagyon sokszor voltam lázas, beteg és akkor én úgy az ágyból ezt a képet láttam. Állandóan láttam ezt a képet. A vízfelületnek ezek a körei, ezek a fantasztikus körei, ez a meredek bot. Nagyon, nagyon erős kifejezésű gesztusokkal tele arcok, a gyönyörű gyerekkel… szóval ezek egy fiatal kisgyereknek egy feldolgozhatatlan vizualitás. És én megmondom én ezeket ebben az állapotomban nagyon sokszor láttam, és én ezeket természetesen már tovább gondoltam. Vagy az álmaimba, mint elemek, bekerültek. És akkor, amikor ez a punk-os korszak volt és gondolok én 1979-80-ra, ilyesmi. Tehát akkor én úgy végig gondoltam, hogy esetleg tovább lépjek és másfajta formák következzenek be, meg hogy hogyan lehetne. Plusz az, hogy Marosvásárhely egy szecessziós város, ott van a gyönyörű Kultúrpalota. Nagy Sándoréknak a nagyszerű freskóival. Azok ugyanannak a kornak a darabjai voltak, mint amit én gyerekkoromban láttam, az is lehet, hogy abból az iskolából származott az alkotó. Mert a mű az úgy került a családhoz, hogy azokhoz a nagyszerű iparművészekhez tartozott édesapámnak egy nagybátyja, együtt jártak Párizsba, meg Budapesten Iparművészetire. És ez a szecesszió ez valahogy úgy a családi tradícióba is benne volt. És akkor én ott Vásárhelyen tovább gondoltam a dolgokat, hogy váltani kell, és eszembe jutott nekem ez a nagyszerű fametszet. De ez már otthon, tehát ez már Erdélyben. És amikor aztán átkerültem Magyarországra, hát igazából ezek a festészeti stílusok igazából nem hatottak rám és nem voltam ezekkel megelégedve. Nézegettem a képeket, bejártam a főiskolára, próbáltam volna bekapcsolódni, mondjuk irtóztam, ha nem is éppen irtóztam, ez súlyos kifejezés, de hidegen hagyott ez a Zámbói pop például ami Szentendrén volt, nem érdekelt ez engem. Mondjuk egy-két más művésznek a művei közelebb álltak hozzám: Korniss, Vajda Lajos, tehát ezek a nagyok érdekeltek jobban. Azokat tudtam ezekhez a látványokhoz kapcsolni, és amikor én már elkezdtem itt nagyon tudatosan építkezni, akkor valóban ezekből merítve, ötvözve jöttek ezek a képek. Na most ami a szörnyeket illeti, itt egy nagyon fontos dolog, még a Novotny Tihamérral ezt állandóan tárgyaltuk, és ő is kérdezte hogy ez esetleg hogy mondjuk ez undort vagy ijedtséget okozhat esetleg a nézőben meg minden. Hát én úgy gondoltam, hogy ezek szenvedők, tehát lehet egy szörny is szenvedő. Hát úgy el tudok képzelni egy dinoszauruszt, egy szenvedő dinoszauruszt. És én úgy gondolom, ha ezek külső jegyekben valami nagyon rossz, drasztikus dolgokra utalnak, de ezek inkább szenvedő lények, ezek lények tulajdonképpen, ennek a tenyésztelepnek, amiben vagyunk, ezek a lényei, ezek a darabjai, ezek az első darabok, 200 millió évvel ezelőtt. Nem? Tehát, hogy mondjam, ez egy fejlődő tenyésztelep, és ebben vagyunk, én ezt hiszem, nem tudományos, amit mondtam, elnézést, e ezt én így gondolom.
Katalin: És a Te lényeid? Azok sem pöttyös ruhás, kék szemű babák.
Krizbo: Nem, nem mindig, de néha egyébként igen.
Katalin: Másban. Én fotókban láttam, írásaidban láttam. Nem, nem igaz, amit mondok, mert vannak olyan alkalmazott grafikáid is, amik színben… és aztán vannak ezek a szörnyek.
Krizbo: A szörnyek, a napi szörnyek. A mindennapi szörnyek.
Katalin: A napi szörnyek. Ezen annyit gondolkoztam, Krizbo, aki olyan szeretnivaló darab, mindig mosolyog, mindig lelkes, jó vele bármikor összefutni és beszélgetni, honnan vannak, miért vannak mindennapi szörnyei?
Krizbo: Anyukám pont ezt szokta kérdezni egyébként. Hazajön ez a kedves, angyalarcú, helyes, aranyos, udvarias fiú és rajzol borzalmas, rettenetes, fogas, sokszemű, mindenfajta ilyen genitáliákkal terhelt rettenetes lényeket.
Katalin: Lehet átkötés?
Alex: Hát igen.
Katalin: Mert ahogy az előbb mesélted, hogy festettél otthon, mi mindenre jó, ha nincs például a lakáson kívüli műterem? Ugye? Mint ahogy most van? Fölkelsz, elmész, ott vagy egész nap, mit szívtak volna a gyerekek, Domo szegény, látod te most kicsit a képzőművészet felé tendáltál volna. Most Te is itt ülnél mellettünk. (Domo: Az az igazság, hogy mind a hárman nagyon szeretjük a dinoszauruszokat.)
Katalin: Na jó, de itt azért nem csak dinoszauruszokról van szó.
Krizbo: Én tudok válaszolni a kérdésre. Igazából az a vicc, hogy pont most nagyon szürreális helyzeten vagyok túl, mert pont a beszélgetés kezdete előtt fél órával itt a szomszédban, a Dorothea kávézóban, a GastroArt keretében egy brownie-ra szórták rá porcukorral az egyik grafikámat, ami egyébként pont itt van rajtam.
Katalin: Na ez abszolút rendben van.
Krizbo: És hogy számomra ez az egész, és ott kellett egy kicsit erről beszélnem, és hogy ugyanazt tudom elmondani most is, amit mindig el szoktam mondani, de hál istennek most tudok értelmesen beszélni, szóval hogy van egy olyan momentum a Bibliában, amikor – én nem vagyok egy különösebben hívő ember – szóval hogy van egy ilyen momentum a Bibliában, az Ószövetségben, hogy kiállítják Ádámot és Évát, és eléjük vezetik az élőlényeket, az állatokat, a mindenkit. És az a feladat, hogy Ádám és Éva nevezze el a teremtett univerzumnak az elemeit. Az elnevezés gesztusa az valójában arról szól, hogy az elnevező birtokba veszi az univerzumot. Amikor felfedezel egy csillagködöt vagy galaxist és elnevezed, azzal adsz neki egy új, tartalmi természetű dimenziót, és ezzel a dimenzióval elnevezed, magadévá teszed ezt a dolgot. Számomra a szörnyek rajzolása, vagy bármi olyan dolog, ami a rajz, mert én tényleg motorikusan rajzolok, azzal birtokba veszem őket. Abban a pillanatban, hogy lerajzolok valamit…
Katalin: Birtokba veszed és ezzel legyőzted…
Krizbo: Az enyém. Az enyémmé válik, igen. Én szeretem azt mondani, hogy én azért rajzolok enni szörnyet, és azért csinálom ezt folyamatosan, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ne a szörnyek kísértsenek engem, hanem én kísértsem a szörnyeimet. Nem én vagyok az, akinek félnie kell a szörnyektől, a szörnyek azok, akik az enyémek, és majd mindenki tudja őket kezelni, a maga speciális módján.
Katalin: Hát Krizbo, szerintem ezt olyan kristálytisztán látod, vagy olyan…
Krizbo: Látom a problémát, Apu! Szóval hogy tényleg az a helyzet, hogy én azt gondolom, ha van, ha arról beszélhetünk, hogy mi a művészet értelme, és van egy csomó ilyen válasz rá, a kedvencem Anyukámé egyébként, de hogyha van mondjuk cselekvő értelme a művészetnek, az az, hogy az ember képes valamilyen alkotó folyamatra, és az mindegy, hogy az zene, mandala, grafika, formatervezés, festészet, tök mindegy. Képes ezzel a gesztussal, az alkotás gesztusával birtokba venni a saját félelmeit. Ezek nem rajta kívül vannak, amik itt valahol kerengenek, és le kell győzni, hanem ezek azok, én ettől félek.
Katalin: Krizbo, a kortársaid hogy viszonyulnak ehhez?
Krizbo: Erről a kortársaimat kellene megkérdezni elsősorban.
Katalin: És egy kortárs ül ott hátul. De Te mit tapasztalsz, hogy látnak?
Krizbo: Nekem az a tapasztalatom, hogy elfogadják ezt a dolgot. Tehát, hogy szakmai dolgokról beszélgetünk, hogyan lehetne jobb technikailag, hogy oldjam meg máshogy, miért ilyen matera, miért ez, miért nem úgy. Szóval ilyen szakmai dolgokról beszélgetünk. Az elhangzik néha, hogy most már sok a szörnyekből, most már kéne valami más is, de közben meg az a helyzet, hogy ezt nem én döntöm el.
Katalin: Hogy nem Te döntöd el. Ez is egy alapmondat.
Krizbo: Próbáltam tényleg. Ez az egész szörnyes dolog 2012. november 21-én indult, és…
Katalin: Nem korábban?
Krizbo: Voltak akkor is ilyen rajzok, de ilyen dedikáltan szörnynek szánt, sorozatszerű dolog ez akkor indult, azóta is tart. 8 éve lassan, és voltak olyan pillanatok, amikor én is azt mondta, hogy jó, oké, de én nem akarok mindig ezekkel a szörnyekkel foglalkozni, nem akarom mindig ezt a sok rémálmot.
Katalin: Krizbo, mikor leülsz a számítógép elé, vagy akár…
Krizbo: Noteszek…
Katalin: …a papír elé, gondolom nem kell ezen gondolkoznod, ezek jönnek…
Krizbo: Nem, ez szinte automatikus. Szinte automatikus rajzolás. Általában, ami mondjuk, bennem így felmerül, mint kérdés, az az hogy mit akarok éppen kipróbálni. Tehát van valami ötlet, vagy valami szín, vagy forma, vagy nem tudom. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy nálam mindig van a notesz, meg is tudom mutatni, hogy milyen notesz, mert mindig nálam van a notesz. Van egy ilyen könyv, az majd valakié lesz. Szóval hogy van egy ilyen könyv.
Katalin: Tehát papír, ceruza vagy toll.
Krizbo: Papír, ceruza, toll. Itt van nálam a tolltartó is. Elkezdek rajzolni, elkezdek dolgozni, és számomra ugyanannyira meglepő a végeredmény, mint annak aki nézi. De igazából tényleg az a lényeg, hogy ömlik, tényleg ömlik belőlem az a sok rajz, folyamatosan dolgozom, elképesztően sok művet hozok létre, és hogy nem foglalkozom egy művel olyan túl sokat. Nekem az a munkamódszerem, vagy gondolkodásmódom egy-egy ilyen dologról, hogy én nem hiszek abban, hogy az egy mű majd az leveri az Olümposznak a tetejét, és nem tudom, majd szüzek borulnak elém, hogy az milyen szép. Hanem én abban hiszek, hogy én csinálok egy, két, három, négy, öt, hat, hatszáz, hétszáz művet, akkor a mennyiségnél el tudok kezdeni azon gondolkozni, mint egy ilyen könyvnél, hogy oké, ha már a tízezredik képnél merül fel az, hogy sok foga van, sok szeme van, sok keze van, az számomra miért fontos. Tehát hogy az nekem is egy megfejtés, hogy oké, hogyha már valószínűleg a százezredik szörnyemet rajzolom meg ilyen borzalmas fogakkal, akkor valószínűleg zavar az, hogy rosszak a fogaim. Vagy hogyha sokadjára is sok szeme van, és bámulás és szemek jelennek meg, akkor valószínűleg zavar az, hogy folyamatosan emberek között vagyok és mindenkin azt érzem, hogy azt bámulja, hogy én mikor mit csinálok. Ez egy ilyen fordított, reverse engineering, hogy visszafejtem a mennyiségből a válaszokat.
Katalin: Világos. Krizbo azt mondtad, hogy 12-ben kezdtél el ilyen rajzokat folyamatosan, tehát rendszeresen és nem kis mennyiségben rajzolni. Érzel valami változást, enyhülést, megkönnyebbülést?
Krizbo: Technikailag. Belsőt nem. Az a helyzet, hogy én azt gondolom, hogy hál istennek a mindennapi nyomor elég inspirációt ad arra, hogy az ember sokat dolgozzon. De én egy picit úgy vagyok vele, hogy szerintem én keresem is egy picit ezt a dolgot. Hogyha én elkezdem magam nagyon jól érezni, akkor csinálok valamit, amitől egy picit rosszul fogom magam érezni. Mert hogy nekem kell…
Katalin: …mert hogy az inspiráló…
Krizbo: Nem is az, hogy az inspiráló. Ez nem egy ilyen belső vergődés. Inkább az, hogy én nem nagyon hiszek abban, hogy el kéne menekülnie bárkinek a démonoktól. Nem az a válasz. Ugye azt szoktuk mondani, hogy ne nézd ezt, meg ne nézd azt, mert hogyha ezeket nézed, akkor előbb-utóbb eleged lesz, kiábrándulsz és megsemmisül a világ. Nekem az a filozófiám, hogy nem, pont, hogy fordítva van a dolog. Minden rendben van az életedben? Tök jó. Menjél és csinálj valami olyan dolgot, amitől szarul fogod magad érezni a végén, és ennek ellenére találd meg a módját annak, hogy lelkesen, boldogan, mosollyal az arcodon csináld tovább az életed.
Katalin: Az előbb idézted a Bibliát. Én elé mentem a dolognak, hogy amit most mondani fogsz, az biztos az Ószövetségben van, úgy is volt. De az, amit most elmondtál, az az Ószövetségben is és az Újszövetségben is – sajnos nem tudom idézni, és mivel nagyon szép a megfogalmazás, ha jól érzed magad itt, akkor baj van.
Krizbo: Menj utána. Igen mert hogy, persze. Valóban, hogyha az ember soha nem néz horrorfilmeket, akkor nem fog szembesülni a vérrel, és akkor így meg lehet úszni az ettől való félelmet. De akkor könyörgöm, hogy a francba fogom megtanulni a vérrel való szembenézést, hogyha valamilyen módon nem teszem ki magam ezeknek az élményeknek. Tehát én azt gondolom. Ezt én is csinálom, mindannyian csináljuk, de hogy van egy ilyen nagy belső féltés, hogy atyaúristen, mi fog velem történni, ha ezt vagy azt csinálom. Basszus, csináld.
Katalin: Hány órát alszol?
Krizbo: 7 és 8 óra között.
Katalin: Tehát akkor viszonylag sokat.
Krizbo: Én teljesen normális… én lefekszem éjfélkor, legkésőbb kettőkor, felkelek általában 7-8 körül, csinálom a munkám.
Katalin: Megmondom miért kérdeztem. Mert a weblapodon – mint mondtam, elég sokat elidőztem és egymás után nyitottam ki a fiókokat, vagy hogy hívják ezeket…
Krizbo: Hú, az már nagyon rég volt… a blogot mondod, de az az igazság, hogy a bologomat…
Katalin: De ott keverve van minden.
Krizbo: Egyébként blogot már nem írok, blogot már nagyon régóta nem írok.
Katalin: 2016-ban mondtad vagy írtad, hogy mostantól kezdve máshogy lesz, na mindegy. Tehát hosszú szövegeket írsz, fotózol, csinálod azokat a munkákat, amikről tudjuk, hogy pénzkereső munkák, Szentendre, stb., stb., Emellett százával készülnek a különböző szörny és nem szörny teremtményeid, és ültem otthon a számítógépem mellett és azon gondolkoztam, hogy egy harminc, alig harminc…
Krizbo: 32.
Katalin: 32… igen… fiatal srácról van szó, hogy fér bele az életébe, az idejébe?
Krizbo: Nagyon egyszerű. Az van, hogyha megnézed, hogy mivel töltöd a napjaidat, akkor elég hamar kiderül, hogy a legnagyobb hülyeséggel. Tehát hogy tulajdonképpen rengeteg időt égetünk el minden másra, kivéve az alkotómunkára. És hogy én semmi mást nem csinálok, kivéve azt, azért is találtam ki azt a noteszes koncepciót is, hogy tervezőgrafikusként például sok időmet égeti el az, hogy pénzt keressek, mert hogy kell a kenyér.
Katalin: De amivel pénzt keresel a kenyérre, az is ilyen munka, nem?
Krizbo: Igen. Ja, sokat tervezek ilyeneket, de hogy rájöttem arra egy ponton, hogy van egy tök jó sztori, amit mindenki elmesél és mindenki más iskolákban… Van egy ilyen, hogy a filozófia tanár kirakja a sörös korsót, ezt ismeritek ezt a sztorit? A filozófia tanár kirakja a sörös korsót, aztán fog egy marék nagy követ, beleszórja ilyen nagy darab köveket és azt mondja, hogy ezek az élet igazán nagy kérdései, amiken az ember gondolkodik és választ keres rá a család, az élet, Isten, sorsok. Fog egy marék kisebb követ, azt is beleszórja, amik belepotyognak a nagy kövek közé és azt mondja, hogy ezek a kisebb kérdések, az aktuális ügyek, az aktuális viták, az apróságok. Aztán jönnek a még finomabb kövek, amiket a végén beleszór, és azt mondja, ezek a még kisebb, nüánsznyi dolgok, amikkel foglalkozunk. Az óra végén a diák odamegy, pont van nála egy üveg sör a történet szerint, beleönti a pohárba és azt mondja, de egy pofa sör mindig belefér. És hogy én egy picit így látom ezt a dolgot, az egész noteszes projekt is ebből nőtt ki, meg a szörnyek is ebből nőttek ki. Hogy persze, vannak ezek a nagy kövek, a kis kövek, a még kisebb kövek, meg kell találni a technikai megoldást, ami technikai kérdés, dizájner probléma, hogy mindig legyen idő, forma és lehetőség arra, hogy az ember új műveket hozzon létre, a saját alkotói autonóm tevékenységét, a saját alkotói énjét megélje.
Katalin: Ez lehet fotó, lehet szöveg, lehet bármi?
Krizbo: Mindegy. Tehát hímzés is, mindegy. Minden lehet, fogmosás is lehet. Tök mindegy.
Katalin: Nem, hogy a te vonatkozásodban.
Krizbo: Ja, hogy az én vonatkozásomban? Ja igen, hogy addig tisztítottam az eszközeimet, az eszközparkomat, a fogalmazási módomat, ameddig rá nem jöttem arra a megoldásra, ami ki tudja tölteni az életemben a helyet a mindenségnek.
Katalin: Ez a fajta tudatosság és tudatos építkezés, amit most a Krizbo elmondott, ez számomra rendkívül rokonszenves. Ezt nem nézem ki belőled. Nem úgy nem néztem, hogy nem vagy képes rá, hanem sokkal lazábbnak, sokkal… élünk egyik pillanatról a másikra, ahogy esik, úgy puffan.
Krizbo: Tervezőgrafikát tanultam, dizájnt hallgattam…
Katalin: És ott nem lehet, igen…
Krizbo: Tervezést nem, hanem azt mondtam, miért ne lehetne az autonóm alkotási folyamatot dizájn szemléletmóddal megcsinálni. Miért húzunk egy ilyen vonalat, hogy van a dizájn, ami az alkalmazott iparművészet, csúnya szóval, és van az autonóm művészet, ami egy ettől független… Miért ne lehetne azt mondani, hogy én ki akarom találni dizájn szemléletmóddal, hogy az autonóm cuccaimat hogyan tudom csinálni. Miért ne gondolkodhatnék ezen a kérdésen, miért élünk még mindig ebben az ilyen zárt zárványban, hogy az a művész, aki teljes állásban művész, olajvászon képeket fest. Miért ne lehetne ez egy ilyen más fogalom.
Katalin: Na most ez az egyik legizgalmasabb része a mai beszélgetésnek és remélem, hogy még belefér az időbe. Két generáció ül egymással szemben, apa és fia. Most a Krizbo állati érdekesen megfogalmazott valamit, és muszáj megkérdeznem Tőled, hogy ezt Te hogy látod? Erről Neked mi a véleményed? Vagy azt mondod, hogy ez is egy út, ez egy fiatalabb korosztálynak, történetesen az én fiamnak az útja, ez is jó, ezen is lehet, érdemes járni, de nekem nem ez volt az utam, de nem zavar, hogy ő másként járja.
Alex: Hát nézd, nekem az az érzésem, én is ezt a legnagyobb figyelemmel hallgattam. Az az érzésem, hogy nekem a hiányosságaim pontosan azok, amiket ő természetesen magáénak mond. Ha elmondja, amit ő csinál, nekem az hiányosság. Na most az én koromban már olyan sokat nem kell gondolkozni, hogy mit értünk el vagy mit fogunk elérni. Hát igazából minden megtörtént már. Én úgy gondolom, hogyha ezekkel a talentumokkal rendelkeznék, vagy ezek megfoghatóbbak lennének az én módszereimben, talán kedvezőbb, jobb eredményeket értem volna el. Viszont, amiket elértem, azokat nem szabad elfelejteni, anélkül értem el, hogy ezekkel a talentumokkal nem rendelkezem. Tehát itt van egy ilyen probléma, hogy ezt mind a kettőnknek végig kell gondolni, hogy végül is mi mire jó, meddig elég, meddig elég álmodozni, és húzni csak három vonalat, és akkor valahogy nem tudom honnan, bejön egy fogalom, vagy egy álomrészlet, vagy valami és utána már elkészüljön a mű. Ehhez már nem kell nagy energia. Tehát a szakmai dolgokat már megtanultam. Megtanultuk annak idején, a 70-es években. Tehát ezeket tudjuk már. Tehát nem probléma. Tehát itt az a lényeg, hogy egyszerűbb, egy szóval mondva? A tematikák változnak, a téma változik. A témának a megközelítési módja változik. És én azt mondom, hogy ez természetes. Én nem lehetek olyan, mint ő, vagy ők, úgy általában. Tehát az Új művészet, van ez a lap, igaz? Régen nem nagyon olvastam, és most egyre több jó írást látok benne, és nagyon fiatalok, 25 évesek nyilatkoznak a munkáikról. Na most egy olyan fantasztikus érettséget látok, azzal együtt, hogy nagyon sok dolgot nem is értek, föl se emelkedek arra a magasságra, tehát nagyon-nagyon, szinte rajongással olvasom egy-egy hölgynek el a nyilatkozatát, vagy nézem a munkáit. Sőt, akkor a mit tudom én a Tokaji borozóban érdeklődöm a gyerekektől, hogy tudtok-e erről a lányról, vagy arról, hogy ki ez, és mit csinál, meg érdeklődöm, felkeltette a kíváncsiságomat. Szóval nagyon érdekes, nagyszerű eredmények, nagyon jó eredmények vannak. Hát a bölcsek kövét tulajdonképpen ők sem találják ki.
Katalin: Persze.
Alex: És mondhatnám azt is, hogy mi sem találtuk teljesen ki, van egy olyan, hogy jól kell érezni, éreznünk magunkat ebben a státuszban, és ők is nagyon jól érzik magukat, és hogy mondjam, a társadalomnak a toleranciája nem igazán változó. Tehát az érdektelenség és hogy saját magunk bajára vagyunk hagyva, ez már így van 100 éve vagy több. Olyan nagyot nem lehet elvárni. Az a lényeg, hogy az ember nézzen magával szembe, és gondoljon arra, hogy vajon ez a műtárgy együttes és ez, amit ő létrehozott, ennek milyen helye van, és mennyire fejeződött ki az ő egyénisége, az ő éntudata. És akkor rendben van. Nem kell sokat várni.
Krizbo: Hadd mondjak valamit ezzel kapcsolatban, Apura reflektálva. Azt gondolom, nagyon nehéz összehasonlítást tenni. Persze, fel lehet tenni azt a kérdést, hogy én mit gondolok Apuról, vagy Apu mit gondol arról, amit én csinálok. Persze, lehet egy ilyen. De én picit ezt máshogy látom. Én úgy vagyok ezzel a kérdéssel, hogy az, amit Apu csinál, ahogy Apu gondolkodik, vagy Apám, a művész, aki műveket hoz létre, az picit olyan, mint ahogy egy oroszlán oroszlánként viselkedik. Én azt gondolom, hogy sok minden van, amiről lehet vitatkozni, hogy tulajdonképpen az oroszlánok meghatottak-e, vagy összehasonlíthatók-e a gepárdokkal, vagy nem tudom. De hogy az oroszlán egy védett állat. És hogy én minden olyan szakmai, személyes, családi, bármilyen érzésemet annak az alapgondolatnak rendelem alá, hogy bármit elmondhatsz egy oroszlánról, de nem lesznek mindig oroszlánok. És az hogy Apám milyen, Apám hogy gondolkodik a művészetről, tetszik-e neki amit én csinálok vagy nem, mi a véleménye róla borzasztó fontos, mert olyan típusú gondolkodás, olyan típusú alkotói morál, olyan típusú művészet, szemléletmód, amiben Apu dolgozik, az ő generációjuk, őutánuk már nem lesz. Jövünk mi, a mi kis intermédia, mindenbe belekezdünk, van egy csomó dolog, dizájn, szemléletmód, mit tudom én… ami valid, érvényes, működősképes dolog, én hiszek benne, szerintem jó. De hogy ezt látni kell, hogy az viszont, ami Apuéknál történik, az többet nem lesz. És ezért nem szabad összehasonlítani, nem lehet egy ilyen mérleget felállítani, vagy legalábbis én így érzem, hogy ez a dolog, ez a szemléletmód, ez most ilyen, olyan, amolyan, jó vagy nem jó, olaj, vászon, most tulajdonképpen ezzel hogy vagyunk. Hanem arról lehet beszélni, hogy itt van valami, ami saját jogán, a saját identitásában létezik, amiben benne van autodidaktaság, benne van Erdély, benne van Szentendre, benne van a balkon, millió dolog van benne…
Katalin: Egy egész élet.
Krizbo: Egy élet van benne. Ezt önmagában kell értékelni, a saját identitásán belül kell kezelni, és vigyázni kell rá. És minden, minden, minden megbocsájtható, és minden belefér, mert ez ahhoz tartozik. Ez az oroszlánoknak az oroszlánsága.
Katalin: Kiváltsága. Igen… Krizbo, elképesztő ez az összegzés, amit most elmondtál. Rendkívül etikus. Rendkívül tárgyszerű. És az én véleményem szerint, a többiek nevében nem nyilatkozhatok, hát tiszteletet érdemlően világos és korrekt. Úgyhogy én azt tudom mondani, vagy engedjétek meg, hogy azt mondjam, elég sok művésszel csináltam már az elmúlt hosszú évtizedek alatt interjút vagy beszélgettem, és nagyon-nagyon szerencsés embernek mondhatjátok magatokat, Te fiúként, Te Apaként, ugyanis nem egy és nem két olyan esettel találkoztam, ahol ez igen komoly feszültséget és vívódást okozott, hogy a fiú – érdekes módon eddig fiúk, akiket én ismerek – hogy a fiú olyan legyőzhetetlen, elérhetetlen, nem is a legyőzés a jó szó, olyan elérhetetlennek élte meg az Apja emberi és művészi magasságait, hogy nem tudott, vagy csak nagyon későn kibontakozni. Van egy szentendrei művész, aki elmesélte egyszer, hogy 50 éves kora körül jutott el oda, a saját festői énjének az építésében, hogy nem érezte már azt, hogy a már régen meghalt édesapja nem nyomja őt. Mert ő így élte meg…
Krizbo: Ezért mentem Sopronba. Nekem ez fontos volt, azért akartam elmenni Sopronba, ezt jelentette, ezért nem a MOME-re, ezért nem a Képzőre, ezért nem a Metropolitan-re jelentkeztem, mert az nekem is fontos volt, hogy ebből kibújjak. Tehát hogy valahol máshol önmagamat feltalálni. Így már könnyű. Mert amikor visszatértem ide, akkor utána már megint elkezdtem önmagam lenni, saját önmagam…
Katalin: Éva, ezt most Neked mondom, hogy ezért mondtam az elején, hogy tényleg nem értem, hogy a művészett9rténész szakma eddig nem foglalkozott… vagy Te tudsz olyat, hogy akár egy Fere4nczy családnál, hát milyen hihetetlenül izgalmas, ahogy a Ferenczy és a nála idősebb Fialka Olga, gyakorlatilag Fialka Olga mellett és segítségével vált ő művésszé. Aztán megszületik a három gyerek, mind a három – az egyik festő, a másik szobrász, a harmadik iparművész, ebből milyen emberi relációk…
Éva: Mondhatok valamit? Nem szeretnék szerepelni… A Ferenczy család esetében a Valér volt az, aki nem tudta legyőzni az apját.
Katalin: De írt egy Baumgartner díjas monográfiát az apjáról.
Éva: Érdekes, ezen én is elgondolkodtam, bár nem vagyok művészettörténész, de így a családi viszonyokat átnézve, a Gergő, miután az apja nyomasztó festői magatartása nyilvánvalóan érződött benne, tudatosan választotta az alkalmazott grafikát. Figyeld meg a Gergő barátját, a Kaskát, a Juhász Gergőt, akinek az édesapja egy rendkívül tehetséges kiállítástervező, -rendező, kvázi iparművész, ő a Képzőre ment. A Ferenczy Béni tudatosan lett szobrász, mert nem akarta azt folytatni, nem akart az apja nyomása alá kerülni. A Ferenczy Noémi tudatosan nem lett festő, hanem textilművész. Akkor tud szerintem egy gyerek viszonylag fiatalon felszabadulni egy nagy vagy nagynak tartott Apának vagy Anyának a hatása alól, hogyha tudatosan egy másik műfajban kezd el dolgozni.
Katalin: Rengeteg ellenpéldát is tudunk.
Éva: De vannak ilyenek is.
Katalin: Zenészek között, ahol...
Éva: Az egy más, a zene az egy egészen más terület.
Katalin: Jó, akkor a zene az más…
Éva: De a vizuális művészetekben valahogy azok szabadulnak fel hamarabb, akik egy más műfajban kezdenek el dolgozni.
Katalin: Vagy más műfajban próbálják ki magukat.
Éva: A Bereznay Péter fia tervezőgrafikus, média, tehát ő sem…Akkor a Robinak, a Csíkszentmihályi lánya textilművész, a fia fotós. A másik… mindegyik gyerek valamilyen marginális műfajt csinál, nem a szobrászatot. Viszont nézd meg a Farkas Zsófit, aki nagyon nehezen szabadult meg az Ádámnak a nyomása alól. Szerencsére nagyon jól megtalálta magát. Nagyon jó szobrász lett. De nyilvánvaló meg kellett küzdenie az Apja árnyékával. Így viszont nem kellett Gergőnek az Apja árnyékával megküzdeni.
Katalin: Hát én szerintem azért ez nem olyan egyszerű, hogy hozunk egy döntést, hogy akkor nem Pestre megyek, hanem lemegyek Sopronba.
Krizbo: Egyébként meglepődnél, meglepődnél. Énnekem tök jó élmény volt, hogy amikor felvételiztem, én egyszer vettem a bátorságot és jelentkeztem a Mome-re, még BA szakra, az alapképzésre. És történetesen ismertük az akkori tanszékvezetőt. És amikor vele találkoztam, akkor tudtam vele találkozni előtte, mert megvolt a telefonszáma, át tudtam hozzá menni. És elhangzott olyan mondat, hogy hát figyelj Krizbo, ide nem vettünk fel, majd jövőre felveszünk, Apukádat pedig üdvözlöm. És felvettek abban az évben Sopronba, felmerült az a kérdés, hogy akarok-e következő évben visszajönni a Mome-re, és mondtam, hogy biztosan nem. Ha én valahova elmegyek egyetemre, oda nem azért akarok elmenni, mert ismernek minket, hanem azért akarok odamenni, mert a saját jogomon vettek fel. És nagyon tetszett, hogy Sopronba nem vettek fel egyébként elsőre, másodjára vettek fel. Mikor felvettek végre, ott voltam, borzasztó boldogan álltam a kávéautomata előtt a
Katalin: Ez az enyém…
Krizbo: Ez az enyém, ez az én egyetemem. Ide azért vettek fel, mert
Katalin: Az én sikerem.
Krizbo: Az én sikerem. Egyszer csak besasszézott a kis kabinetbe Orosz István grafikusművész, az Orosz István, tudod. Én akkor még nem tudtam, hogy ő kicsoda, nem ismertem a munkáit, azóta már..
Katalin: Tavaris konyec
Krizbo: Igen, tavaris konyec. Nem tudnék még egy olyan magyarországi grafikust mondani, mint az Orosz István. Nekem ő egy ilyen top. Életem legnagyobb eredményének nem azt tartom, hogy a pápa átvette a grafikáimat, hanem azt, hogy Orosz István telefonkönyvében én street vagyok beleírva. úgyhogy ez nekem… na mindegy. És akkor az a lényeg, hogy „Szia” – kávéztunk – Krizbai? Apád hogy van? És akkor magába belesüllyedtem a kávéba. A rohadt életbe! Nem tudok elég messze menni, ebben a kurva országban mindig ott van valaki. De szerencsére ezzel együtt ott abszolút, Sopronban ezt az egész dolgot megúsztuk, és hogy tényleg tudtam a saját gondolataimat építeni. És valóban, amikor onnan visszajöttem, egyszer-egyszer sétáltunk Apuval a Bogdányi utcán, és azt mondja nekem ilyen Apus gesztussal, hogy „Tudod Gergő, olyan jó dolog, hogy itt sétálok veled itt a Bogdányin, de nem úgy mint fiammal, hanem mint kollegámmal.”
Katalin: Hoppá!
Krizbo: Ó, mondom, megérkeztünk. Itt vagyunk.
Katalin: De édes! (nevet)
Krizbo: Ez nekem tetszett nagyon. Ilyen volt.
Katalin: Erre Te emlékszel?
Alex: Igen.
Krizbo: Egyébként az az igazság, nekem ez tényleg tök fontos. Apuval tök sokat ebédelünk együtt, mindig mondom, hogy „Na, Apu, igyunk egy pohár bort, gyere” … Ez az ilyen nagy örök dolog, hogy öljük meg egymást az idősebb generációval, szerencsére sem anyai, sem apai ágon nincs nálunk, legalábbis én nem érzem azt. Tehát hogy ebben valószínűleg benne van az, hogy az ember tudja helyén kezelni a szüleit. (nevet)
Katalin: Na most tudjátok, ránéztem a Domo-ra, és olyan kedvet kaptam, Domo változatot is meghallgatni.
Krizbo: Terkáét kérdezd meg. Terkának igazán jó a sztorija. (Domo: A Terkáé az izgalmas.)
Katalin: Jézusatyavilág!
Éva: Itt az egész Krizbai klán.
Katalin: Terka, nem ismertelek meg! Miből gondoltad? Nem úgy néztem Rád, mint aki még…?
Krizbo: Nincsen rajta szemüveg.
Terka: Körbenéztél, akkor gondoltam, hogy…
Katalin: Hát mentségemre szolgáljon, hogy 10 éve még nincs, de nagyon, nagyon nagyon régen találkoztunk utoljára.
Krizbo: Terkát kérdezd meg erről….. Megkérdezte tőlem egy ismerős, akinek mondtam, hogy lesz ez a beszélgetés, hogy „Gergő, figyelj, Krizbo, hol van Szentendrén akkora épület, hogy ahova az egotok belefér, Apádéval. És akkor most képzeld el, hogy itt van ez az elképesztő, önmagában fulladozó fiatal ego, egy hasonló idős ego, olyan elképesztő mennyiségű tudás, tehát öcsémet most nem mondom, és akkor szegén húgunk, azaz énz húgom, öcsémnek nővére, együtt él ezzel a rettenetes, önmagába harapó, önmagából kibújni nem tudó, borzasztóan érzelmileg és mentálisan terhelt vergődéssel. És ezt szegény ezt… nem…
Katalin: Nem szegény ő.
Krizbo: Nem szegény.
Éva: Ő az egyetlen a családban, aki két lábbal áll a földön. Megkérdezte tőlem a Terka „Mama, ugye nem fogsz … Szóval ő az az ember, aki két lábbal áll a földön. Én is csak fél lábbal állok a földön.
Krizbo: És hál istennek.
Katalin: De Éva, ahogy most ültök ott egymás mellett, a testtartásotok, a mosolyotok, az az oszlopbiztonság, ezt ugye azért tudod, Alex Te is, meg Te is (Krizbo-nak), hogy Anyátok nélkül nincs ez a történet. Már Anyátok ezt most a Te vonatkozásodban is mondom.
Alex: Más lenne ez nagyon. Egészen más.
Katalin: Mert amit az Éva… ez valami…
Terka: Elnézést, itt valami apokaliptikus
