Emlékezetből rajzolt pult
Először kicsivel több mint tíz éve jártam a Csillagban. A húgomat kísértem el Győrbe, az egyetemi nyílt napra. A felelős báty voltam, aki vigyáz a húgára és fogja a kezét, amikor az először lép be az egyetem kapuján. Természetszerűen összefutottunk az akkor már Sopronból ismert, győri barátaimmal és szinte magától értetődő módon a Csillagban kötöttünk ki. Itt fordult velem elő először és utoljára, hogy úgy álltam fel egy asztaltól, hogy tudatosan nem fogtam kezet a velem szemben ülővel. Áramtolvajnak nevezett, és hosszasan idézte Márait, akitől akkor még semmit nem olvastam. Talán egy kicsit túlreagáltam.
Valahányszor esténként a Csillagban járok, eszembe jut ez az élmény és bár akkor még kicsit máshogy volt berendezve a hely, mint most, mégis olyan érzésem van, mintha még mindig ugyan annak az estének a folytatását élném. Mintha nem telt volna el tíz év, és én még most is 23 éves lennék. Az ismeretlen, akinek se az arcára, se a nevére nem emlékszem, bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy arról győzködjön, micsoda áramtolvaj vagyok. Szóval a Csillag mintha megdermedt volna az időben és amikor ott vagyok, kicsit én is beledermedek. Mint valami prehisztorikus bogár a borostyánba.
Persze ennek lehet köze ahhoz, hogy a terem végében lévő háló ugyan ott van, mint akkor. A porszívó a plafonon tíz éve is kilátástalan küzdelmet folytatott a porral. A könyvek, bútorok, burkolatok és színek alig-alig változtak. Talán még az emberek is ugyan azok: az arcok és a nevek kicserélődtek, talán máshogy is öltöznek de mégis, ezek ugyan azok a személyek, mint tíz éve. Ugyan azok a történetek, apró változásokkal. Drámák, szerelmek, lelkesedés, születésnapok és néha a végén a savas íz a szájban. A Csillag közönsége, hasonlóan a helyhez, állandó az időben – egyszerűen mások veszik át ugyan azokat a szerepeket.
Emlékezetből rajzolt bejárat
Egy kicsit mindenki hazatér a Csillagba. Közben a Csillag kicsit a szentendrei Folt is. Vagy a régi Gólya, esetleg Sirály vagy Pótkulcs. Csak úgy, mint ahogy a közönség, úgy ezek a helyek is kicserélhetők egymással. Romkocsmának csúfoljuk az ilyesmit, de nem teljesen erről van szó. Ezek a helyek, így a Csillag is, inkább mindannyiunk közös nappalijai. Dolgozni, inni, beszélgetni, szenvedni járunk ide. Találgatjuk, hogy kik jönnek még? Mikor érnek ide? Elindultak már? És Ő jön? És vele lesz az a másik Ő is?
Ezek az „intézmények“ nem egészen kocsmák, hanem életterek. Különböző helyeken lévő albérletek közös szobái.
Napközben a Csillag egy másik Csillag. Fáradt tekintetű ikertestvér. Kopott, ritkásan látogatott kávézó. Magányos pultos törölgeti az asztalt. Senki nincs a helyen. Az ablakokon át ragyogó fény töri ketté a teret: a pászmákban apró bolygókként andalognak a porszemek. Kávé, kosz és langyos beton illat van a levegőben. Értelmet nyernek a könyvek: az embernek kedve támad olvasni valamit, aztán végül sose vesz le semmit a polcról. Ez a Csillag csak nyáron és tavasszal létezik, amikor még nyitáskor is fent van a nap.
Aztán ahogy elkezd sötétedni, a kékes szürke félhomályt a magnókazetta-lámpákon áttörő, narancs színű derengés váltja fel. Az átmenet észrevétlen, természetszerű: újra ugyan abban tíz éve kezdődött, végtelen éjszakában találod magad, beleragadva a borostyánba.
Emlékezetből rajzolt asztal
a Galambos ember az éjszakában