Nekem a műtermem a laptopom. A hátamon hordom a műtermem. Ez azért fontos, mert szerintem egy határon levő generáció tagja vagyok: még játszottam a szabadban és festettem sárral, de az információim legnagyobb részét az internetről szerzem. Ez egy tök izgalmas periódus, mert még tudok rajzolni tintával és tussal, van noteszem meg analóg dolgaim, de ugyanolyan hangsúlyos a munkámban a digitális technológia. Hoztam egy digitális rajztáblát is, hogy ezt megmutassam. De hoztam a noteszem is.
Hogyan zajlik Nálad az alkotás művészete? Valamilyen rajzprogrammal dolgozol?
Azzal is. Rengeteg rajzprogram van. Van egy csomó olyan „digitális tollam“, amik szimulálnak konkrét, „analóg“ tollakat. Ez például kb. olyan vonalat húz, mint a töltőtoll, amint általában használok – a Lamy tollakra esküszöm amúgy. De csinálok olyat is, hogy tintával rajzolok a noteszembe, beszkennelem vagy befotózom és utána belerajzolok egy ilyen digitális tintával. Úgy tudok belenyúlni a valódi rajzba, hogy senki nem mondja meg, hogy mi a digitális és mi az analóg. Ja, és géppel színezem. Viszonylag átfogó ismeretem van tintákról, ofszet– és digitális nyomtatásról stb., és ezért nekem egyszerűbb számítógépen színezni és eleve a különböző nyomdai technológiákra előkészíteni a képeket, mint festegetni és aztán szkennelni. Ezzel együtt a tinta része izgat igazán, a monokróm vonalak.
Mennyire volt meghatározó a családi háttér?
Nagy segítség, hogy apu festőművész. Ez rávezetett arra, hogy én ne legyek az. Tudod, nagyon élveztem a művészettel kapcsolatos folyamatos diskurzust: nálunk egy ebéd elég hamar kifutott arra, hogy most akkor van-e szerepe az expresszionizmusnak az aktuálpolitika alakulásában. Viszont az egy nagy „De“, hogy közben szerettem volna valami kézzelfoghatóbbat, praktikusabbat csinálni, ami több emberhez eljut – és nem utolsó sorban biztosabb megélhetés. A tervezőgrafika olyasminek tűnt, ami egyszerre nemes, de közben nem annyira elrugaszkodott, és egyszerűbben kenyérré alakítható. Az egyetem alatt pedig világossá vált számomra, hogy a művész olyan személy kell, hogy legyen, akinek van valami egyértelmű/praktikus haszna is a társadalom számára azon felül, hogy kapcsolatot teremet a kozmosz és a halandók között. Valami pragmatikusabb és kézzelfoghatóbb – persze kompromisszumok árán. Később pedig arra jutottam, hogy számomra nehezen értelmezhető ez a mozdíthatatlanná váló határ a fejekben képzőművész és alkalmazott művész között. Szerintem ezek időben és térben változó fogalmak, amik most éppen egyre inkább összemosódnak – újra.
Szüleim egyrészt örülnek neki, hogy nem az „éhező művész“ pályát választottam, hanem vagy egy formája és kerete a tevékenységemnek. Másrészt úgy gondolom nekik nagyon fontos, hogy nemcsak alkalmazott grafikusként tervezek pl. kiadványokat, logókat – amúgy nagyon szeretek betűkkel dolgozni! –, hanem fontos nekik, hogy van emellett egy „autonóm“ tevékenységem is. Apámnak pl. biztos így kerek az én pályám. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy az alkalmazott – de nevezzük inkább „nem-megbízásos“ – munkáimra elsősorban nekem van szükségem. Számomra ezek kísérletek, az élményeim értelmezését segítik, lecsapódásai a személyemnek, szabadabb utak. Az, hogy ez adott esetben érdekes a nézőknek nagyon szerencsés, persze. Meg sok esetben ezek a „nem-megbízásos“ munkák segítenek rátalálni olyan – technikai és szemléletbeli – utakra, amik amúgy később egy konkrét feladatkor nagyon jól alkalmazhatók. Erre a „párbeszédre“ megbízásos és nem-megbízásos munkák között nagyon kedves példám Orosz István grafikusművész, aki egyébként tanárom is volt az egyetem alatt. Neki ebben évtizedes tapasztalata van.
Leginkább talán a szörny sorozatodról váltál ismerté. Honnan jött ez az ötlet?
Több eredője van. Egyrészt gyerekoromban a Nickelodeon-on sokat néztük a „Jajj, a szörnyeket”, ami Csupó Gábor kiváló sorozata, amelyben szerethető, kedves szörnyek a szereplők. Ez egy fontos vizuális élmény volt. Aztán persze a sci-fi irodalom, azon belül is Philip K. Dick főleg, Jean „ Mœbius“ Giraud, kiváló francia képregény-illusztrátor…
Másrészt, amikor elsős voltam az egyetemen, mint minden fiatal kezdő művész, én is nagyon akartam dolgozni, de úgy, hogy annak legyen valami formája. Szerettem volna egy programot magamnak. Ezért kitaláltam, hogy az akkori barátnőm nevét minden nap lerajzolom. Ez részben párkapcsolat-jobbító szándékkal indult, részben grafikai feladvány volt. Persze viszonylag gyorsan rájöttem, hogy ez egy ürügy. 160 felirat született, aztán a párkapcsolat véget ért, szóval valami alternatív megoldást, hogy a napi rajzolást folytassam. Akkor bekattantak a szörnyek. Mindig foglalkoztatott az, hogy a szörny kifejezés egyrészt lehet valami pejoratív dolog is, de valahogy mégis végtelen sok olvasata van. Az, hogy valójában a szörny kifejezés mit jelent, nagyon rugalmas tud lenni. Azt találtam ki, hogy olyan szörnyeket csinálok, amelyek nem szükségszerűen rosszak vagy gonoszak, csak valahogy…szörnyszerűek. Pl. van olyan szörnyem, ami egy anyajegy csak rossz helyen, vagy egy furcsa állapotban lévő sütőtök, vagy akár csak egy nagyon elveszett óriás. Meg aztán fontosak a képcímek is: mindegyiknek egy valós idézet a „címe“, ami valahogy izgalmas volt számomra. Nem mindig van köztük kapcsolat, az is a „feladvány“ része, hogy vajon adott idézethez miért pont az a szörny tartozik. Valójában a projekt gyűjteménye egy csomó mindennek, amik nem klasszikusan egy szörnyek, de szörnyszerűvé tudnak válni a kontextustól függően. 300 db-ot rajzoltam belőlük, de már nem akarok többet rajzolni – legalábbis nem így, sorozatban. Valahogy még mindig ezek a szörnyek jönnek, ezekkel van teli a noteszem. Mert nagyon mást nem tudok rajzolni, mint ami van körülöttem. Olyan világban élünk, ahol van helye a szörnyeknek. De nem akarok a „szörnyes srác” lenni.
Kitörnél már ebből?
Kicsit talán igen. De közben meg, ha ez pörget, akkor olyan sokat nem tudok ellene tenni. Azért tettem egy nagy esküt Szilveszterkor, hogy nem rajzolok szörnyeket. Akkor tettem ki a Facebookra a 300. szörnyet. Így, hogy napi szörny már nem akarom csinálni. De ahogy mondtam, így is úgy is rajzolok szörnyeket. Ez van.
Ezek mellett, egy csomó tervezőgrafikai munkám is van. Az önmeghatározásom valami olyasmi, hogy belül nem húzok olyan vastag falat az autonóm cuccaim és a tervezőgrafika közé. Szeretem a kettőt egyben kezelni. Ahogy mondtam korábban, ez egy párbeszéd.
Azt tudjuk, hogy dolgozol a Szentendrei Önkormányzatnak, logókat, plakátokat, stb. tervezel nekik. Ezen felül milyen munkáid vannak?
Igen. Sok helyre dolgozom: szabadúszó vagyok. Ez azért jó, mert én osztom be az időmet. Alkatilag alkalmatlan vagyok a fix munkaidőre. Az akkori barátnőm bedobta, hogy keressek valami fixet az egyetem mellett: kerek három órán keresztül voltam Zepter ügynöke. Később dolgoztam egy – amúgy tök jó – reklámcégnél is egy évig, de az ilyesmi nem az én világom. Hajlamos vagyok arra, hogy átalszom egy egész napot és utána reggelig dolgozom. Nehezen viselem, ha áll valaki mögöttem és beleszól a munkámba. Jobb szerem magam beosztani az időmet. Szentendre mellett van pár visszatérő megrendelőm: van, akinek pl. vonat-dekorációkat szoktam tervezni, mozdonyokra. Pl. az 56-os mozdonyt én csináltam, és az húzta be tavaly az Orient Express-t Budapestre – meg egyszer elvitte anyukámat Győrbe.
Nemrég egy számítógépes játékhoz rajzoltam karaktereket, egy szoftverfejlesztő cégnek: nekik „kvázi” art direktorként dolgozom. Meg rengeteg lemezborítót tervezek. Pár éve „megtalált magának“ a könnyűzenei ipar. Azóta pl. Petruska Andrásnak, Tompos Kátyának terveztem lemezborítót, meg pár alterebb csapatnak – Madárfogás, Sorbonne Sexual, vagy Szentendrén a titokzatostelepesek… De terveztem könyvborítót, rajzoltam képregény Kucseráról… szóval elég sok egyéb megbízásom van.
Akkor nem panaszkodsz?
Nem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy többször kerestek már meg kifejezetten azért, mert azt a világot szerették volna felhasználni, amit egyébként is szeretek csinálni.
Voltak önálló kiállításaid?
Persze, több is. Szentendrén szerintem 4-5 kiállításom volt, szörnyes, Kucsera-képregényes, meg még nagyon régen fotós is. De egy-két pesti helyen is kiállítottam önállóan. Meg persze egy csomó csoportos tárlat, Sopronban, Pesten, Szentendrén, Novi Sad-ban, Finnországban, Olaszországban…
De az első kiállításom amúgy kb. 5 éves koromban volt egy lakástárlat (!!!), amikor a szüleim kirakták a képeimet a lakásban és fogadást csináltak a művészeknek.
Neked nagyon fontos a social media, igaz?
Igen, nagyon. Van Instagram oldalam, van weboldalam, több mint 10 éve blogolok. Ez ma már szükséges, e nélkül nem lehet. Például az Instagramon felteszek kis videókat arról, hogyan készülnek a képeim.
Ezt elítélik a „hagyományos” festőművészek?
Nekem ezt eddig nem mondta senki, de aki ezt elítéli, annak szerintem nincs fogalma arról, hogy mit ítél el. Lehet erre fújolni, de ez ma már a poszt-kiállítás, poszt-internet korszak velejárója. Azt gondolom az internetes jelenlét ugyan annyira része a művész-létnek mit a kiállításmegnyitók. Sőt…
