Az agusztusi színházi „ráérősségben” Krizbai Gergely grafikussal beszélgettünk – aki egyben a Pótszékfoglaló grafikusa, a portál által az idén ősszel megjelenő könyvek tervezője, tördelő-grafikusa, plakátjainak alkotója is – vizualitásról, a képek manipulációjáról, a szavaknál érzékenyebb kifejezésmódról, egy festő édesapa útravalójáról, a digitalitásról, ami önmagában, valóságos képek nélkül csupán a nincs maga, a mesterséges intelligencia képekkel való manipulációiról, a képről való leradírozásról, a bennünket körbevevő képdömpingről, egy interjúkötet tördeléséről és arról, amit megtanulni érdemes és szükséges: a tudatos képfogyasztásról…
A vizualitásról mi jut az eszedbe először?
Manipuláció képekkel! Egy kép a benne hordozott információval a nézőt, a befogadót valamilyen lelkiállapotba helyezi. Az alkotó „belenyúl” az elmédbe a képpel. Amikor festesz, rajzolsz, fotózol egy képet, vagy éppen tördelsz egy kiadványt, berántod a néződet abba a világba, amit megjelenítettél. Éreztetsz vele valamit, amit enélkül nem érezne – számomra ez a vizualitás.
Manipuláció képekkel! Egy kép a benne hordozott információval a nézőt, a befogadót valamilyen lelkiállapotba helyezi. Az alkotó „belenyúl” az elmédbe a képpel. Amikor festesz, rajzolsz, fotózol egy képet, vagy éppen tördelsz egy kiadványt, berántod a néződet abba a világba, amit megjelenítettél. Éreztetsz vele valamit, amit enélkül nem érezne – számomra ez a vizualitás.
Amikor „manipulálásról” beszélsz, gondolom, nem feltétlen valami negatívat értesz ezalatt?
Persze, hogy nem! Ilyenkor az történik, hogy a gondolataidat, az érzéseidet ilyen módon bele tudod csempészni a másik elméjébe. Ez nem feltétlenül rossz.
Persze, hogy nem! Ilyenkor az történik, hogy a gondolataidat, az érzéseidet ilyen módon bele tudod csempészni a másik elméjébe. Ez nem feltétlenül rossz.
Arra emlékszel, hogy te és a vizualitás, a képekben való gondolkodás mikor kötöttetek barátságot?
Mindig jóba voltunk. Édesapám, Krizbai Sándor, Munkácsy-díjas festőművész, anyukám pedig Krizbainé Szabó Éva múzeumpedagógus. Képekkel voltunk körülvéve.
A fél életem azzal telt, hogy apám festményeit pakoltam egyik helyről a másikra. A másik fele pedig, hogy anya tárlatvezetéseit hallgattam a Ferency-Barcsay-Vajda-Kovács Margit múzeumokban. Ezért aztán nem is igen emlékszem az “eszmélés” pillanatára, hogy “Igen, akkor nekem a képekkel, a vizualitással kellene foglalkoznom”!
Számomra a legtermészetesebb dolog volt, hogy képeken keresztül fejezem ki magam. Ez már egészen kicsi korom óta így van.
Mindig jóba voltunk. Édesapám, Krizbai Sándor, Munkácsy-díjas festőművész, anyukám pedig Krizbainé Szabó Éva múzeumpedagógus. Képekkel voltunk körülvéve.
A fél életem azzal telt, hogy apám festményeit pakoltam egyik helyről a másikra. A másik fele pedig, hogy anya tárlatvezetéseit hallgattam a Ferency-Barcsay-Vajda-Kovács Margit múzeumokban. Ezért aztán nem is igen emlékszem az “eszmélés” pillanatára, hogy “Igen, akkor nekem a képekkel, a vizualitással kellene foglalkoznom”!
Számomra a legtermészetesebb dolog volt, hogy képeken keresztül fejezem ki magam. Ez már egészen kicsi korom óta így van.
Számodra mit jelent képeken keresztül kifejezned magad?
A képekkel olyan dolgokat tudok elmondani, amiket szavakkal nem, annak ellenére sem, hogy – talán… – jó verbális készségekkel rendelkezem. Úgy érzem, hogy a képeken keresztül sokkal pontosabban tudok “beszélni” a belső világomról. Ez igaz a tervezőgrafikára is. Azzal például, hogy a Pótszékfoglaló interjúkötetét olyra terveztem, mint a ’80-as évek szamizdat kötetei, új tartalmat rendeltem hozzá a szövegekhez. A saját értelmezésemet. Lehetett volna ez egy albumszerű kiadvány is – akkor mást jelente. Amikor a kezedbe veszed a könyvet, azonnal érzed. Szóval a kép sűrítmény. Számomra mindennél tisztább, elemibb módja a kommunikációnak.
A képekkel olyan dolgokat tudok elmondani, amiket szavakkal nem, annak ellenére sem, hogy – talán… – jó verbális készségekkel rendelkezem. Úgy érzem, hogy a képeken keresztül sokkal pontosabban tudok “beszélni” a belső világomról. Ez igaz a tervezőgrafikára is. Azzal például, hogy a Pótszékfoglaló interjúkötetét olyra terveztem, mint a ’80-as évek szamizdat kötetei, új tartalmat rendeltem hozzá a szövegekhez. A saját értelmezésemet. Lehetett volna ez egy albumszerű kiadvány is – akkor mást jelente. Amikor a kezedbe veszed a könyvet, azonnal érzed. Szóval a kép sűrítmény. Számomra mindennél tisztább, elemibb módja a kommunikációnak.
Nem minden kép „megfogható”. Fontos számodra, hogy a kép három dimenzióban is megjeleníthető legyen?
Azt gondolom, hogy ami pusztán digitális formában létezik, az nincs. Számomra a digitális kép picit olyan, mint a platóni ideák gondolata. Idealizált állapot: nem kell foglalkoznod az árnyékokkal, a fényviszonyokkal, tálalással stb. Abban a pillanatban, hogy kinyomtatod és papírra vagy vászonra kerül, elnyeri a valódi formáját – akkor válik valósággá. Előtte nincs. Előtte csak egy gondolat.
Azt gondolom, hogy ami pusztán digitális formában létezik, az nincs. Számomra a digitális kép picit olyan, mint a platóni ideák gondolata. Idealizált állapot: nem kell foglalkoznod az árnyékokkal, a fényviszonyokkal, tálalással stb. Abban a pillanatban, hogy kinyomtatod és papírra vagy vászonra kerül, elnyeri a valódi formáját – akkor válik valósággá. Előtte nincs. Előtte csak egy gondolat.
„…ami pusztán digitális, avagy digitális formában létezik, az nincs”-ről jut eszembe: mit jelentett számodra, amikor egy online, azaz digitális újságon, a Pótszékfoglalón megjelent interjúkból készült válogatást tördeltél be egy készülő kiadványhoz?
Nemrég olvastam egy cikket az internet keletkezésének korában zajló, a hálózat fejlesztéséhez kapcsolódó korai e-mail levelezésekről.
Azt írták, többet tudunk arról, hogy az ókori Egyiptomban hogyan leveleztek egymással a kereskedők, mint arról, hogy a ’80-as évek közepén milyen e-maileket váltottak egymással az internet tervezői. Ugyanis ezek az levelek elvesztek: változott az operációs rendszer, maguk a gépek elöregedtek, lecserélődtek. Elpárolgott az adat! Gondolj bele: többet tudunk Egyiptomról, mint az internet keletkezéséről…
Ezt visszacsatolva az interjú-kötetre, azt gondolom, hogy iszonyatos szellemi munka van abban, hogy egy szöveges interjú elkészüljön, de ha nem fizeted a tárhelyet, vagy jön egy napkitörés, ami lepucolja a merevlemezt, vagy megszűnik a cég, amelyik üzemelteti a weboldaladat, abban a pillanatban az az elképesztő mennyiségű szellemi munka, ami benne van ebben az interjúhalmazban, láthatatlanná válik. Elpárolog. Amikor ezek az interjúk bekerülnek egy ilyen kötetbe, akkor legalább a lehetősége megvan annak, hogy a következő ötszáz évben valahol fennmarad ebből a könyvből egy példány, és olvashatók lesznek ezek a szövegek jóval azután is, hogy már egyikünk sem él. Azt éreztem, amikor tördeltem ezt az kötetet, hogy valaminek a megőrzésében veszek részt. Azt, hogy valami a munkámnak köszönhetően biztosabban marad fenn. Mert az a helyzet, hogy ez, így a kezedben, ez a valóság. Ezek az interjúk ebben a könyvben egy korról is mesélnek: az SZFE-ügyről, a Szentendrei Teátrum ötvenedik születésnapjáról, művészéletekről, ám ha ez a kiadvány nem létezne, ezek a történetek elpárolognának – így talán nem fognak.
Nemrég olvastam egy cikket az internet keletkezésének korában zajló, a hálózat fejlesztéséhez kapcsolódó korai e-mail levelezésekről.
Azt írták, többet tudunk arról, hogy az ókori Egyiptomban hogyan leveleztek egymással a kereskedők, mint arról, hogy a ’80-as évek közepén milyen e-maileket váltottak egymással az internet tervezői. Ugyanis ezek az levelek elvesztek: változott az operációs rendszer, maguk a gépek elöregedtek, lecserélődtek. Elpárolgott az adat! Gondolj bele: többet tudunk Egyiptomról, mint az internet keletkezéséről…
Ezt visszacsatolva az interjú-kötetre, azt gondolom, hogy iszonyatos szellemi munka van abban, hogy egy szöveges interjú elkészüljön, de ha nem fizeted a tárhelyet, vagy jön egy napkitörés, ami lepucolja a merevlemezt, vagy megszűnik a cég, amelyik üzemelteti a weboldaladat, abban a pillanatban az az elképesztő mennyiségű szellemi munka, ami benne van ebben az interjúhalmazban, láthatatlanná válik. Elpárolog. Amikor ezek az interjúk bekerülnek egy ilyen kötetbe, akkor legalább a lehetősége megvan annak, hogy a következő ötszáz évben valahol fennmarad ebből a könyvből egy példány, és olvashatók lesznek ezek a szövegek jóval azután is, hogy már egyikünk sem él. Azt éreztem, amikor tördeltem ezt az kötetet, hogy valaminek a megőrzésében veszek részt. Azt, hogy valami a munkámnak köszönhetően biztosabban marad fenn. Mert az a helyzet, hogy ez, így a kezedben, ez a valóság. Ezek az interjúk ebben a könyvben egy korról is mesélnek: az SZFE-ügyről, a Szentendrei Teátrum ötvenedik születésnapjáról, művészéletekről, ám ha ez a kiadvány nem létezne, ezek a történetek elpárolognának – így talán nem fognak.
Ma hogyan szólhat bele az életünkbe, akár jó, akár rossz értelemben a vizualitás, pláne akkor, amikor a mesterséges intelligencia a valóságban nem létező képek „reprodukcióit” hozza létre?
Rámutat a bennünket körülvevő képek iszonyatos mennyiségére. Lemész a metróba, ahol folyamatosan képi információkkal találkozol: az órádon is van egy jelrendszer, ami szintén képi. A betű maga is egy kép, tudjuk, hogy milyen hangot jelöl, milyen jelentéssel bír. A logó, ami ott van a szemüvegtokodon, az is képi információ. A minta a pólódon szintén. A kép tulajdonképpen téri élménnyé vált: tértapasztalat, ami téged folyamatosan valamilyen állapotban tart – valamilyen lélekállapotba manipulál. Elég bármelyik plakátkampányra gondolnunk. A képélmény befolyásol – nem igazán tudod magad függetleníteni tőle.
Rámutat a bennünket körülvevő képek iszonyatos mennyiségére. Lemész a metróba, ahol folyamatosan képi információkkal találkozol: az órádon is van egy jelrendszer, ami szintén képi. A betű maga is egy kép, tudjuk, hogy milyen hangot jelöl, milyen jelentéssel bír. A logó, ami ott van a szemüvegtokodon, az is képi információ. A minta a pólódon szintén. A kép tulajdonképpen téri élménnyé vált: tértapasztalat, ami téged folyamatosan valamilyen állapotban tart – valamilyen lélekállapotba manipulál. Elég bármelyik plakátkampányra gondolnunk. A képélmény befolyásol – nem igazán tudod magad függetleníteni tőle.
A képnek mintha lenne egy olyan célja, hogy meghaladjon téged, túlnőjön rajtad, nem?
A propagandának, legyen az marketing vagy politikai, sok esetben negatív hatása van rád. Rosszul érzed magad tőle, ideges leszel, vagy épp szexuálisan frusztrálttá tesz. Már a cukros üdítőket is soft-pornóval reklámozzák!
Ugyanakkor egy jól sikerül kép pozitív változásokat indíthat el a társadalomban. Kevin Carternek hívták azt amerikai fotóst, aki 1993-ban az éhező szudáni kisfiút lefotózta, a mögötte várakozó keselyűvel. Az például egy olyan kép volt, ami ténylegesen rávilágított arra, hogy Afrika egyes területein milyen pokoli az éhínség. Tömegek mozdultak meg a fotó hatására.
Az alkotó szándékán múlik, hogy mire használja a képet, mint eszközt. Persze az is igaz, hogy ez a szándék nem mindig egyértelmű.
A propagandának, legyen az marketing vagy politikai, sok esetben negatív hatása van rád. Rosszul érzed magad tőle, ideges leszel, vagy épp szexuálisan frusztrálttá tesz. Már a cukros üdítőket is soft-pornóval reklámozzák!
Ugyanakkor egy jól sikerül kép pozitív változásokat indíthat el a társadalomban. Kevin Carternek hívták azt amerikai fotóst, aki 1993-ban az éhező szudáni kisfiút lefotózta, a mögötte várakozó keselyűvel. Az például egy olyan kép volt, ami ténylegesen rávilágított arra, hogy Afrika egyes területein milyen pokoli az éhínség. Tömegek mozdultak meg a fotó hatására.
Az alkotó szándékán múlik, hogy mire használja a képet, mint eszközt. Persze az is igaz, hogy ez a szándék nem mindig egyértelmű.
Ha már szándék: a mesterséges intelligencia által a „semmiből” létrehozott képek mögött milyen szándék lehet?
A szándékot a programozó adja meg. A szoftvernek nincs szándéka. Ebben rejlik a veszélye is. Úgy használja mindenki, ahogy akarja. Pont olyan kétélű pallos, mint mindent egyéb technológiai vívmány a tűzgyújtástól az atomtechnológiáig.
Nemrég járt körbe a neten pár kép, amiken Ferenc pápa fehér pufidzsekiben, nyakában hatalmas arany kereszttel pózolt. Persze aki látott már hasonlót, az tudta, hogy ez nem valódi, de sokan elhitték. Az AI megjelenése azt az elvárást hozza magával, hogy sokkal kritikusabb képfogyasztókká kell válnunk. Jobban kell értenünk, hogy hogyan és miért jön létre egy kép. Eleve az, hogy hiszünk egy képnek, már önmagában problémás. Nem csak most, mindig az volt.
Egy fotónál számít, mit hagysz le róla, és mi az, amit belekomponálsz… A tudatos emberi “érintés” által létrehozott kép szükségképpen manipulatív – magán viseli a készítő szándékát. Ebben az értelemben azt hinni, hogy a kép a valóságot, az „igazságot” mutatja meg, mindig is problematikus volt. Ha viszont elfogadjuk, hogy a kép egy narratíva, ami az alkotója a szándékait mutatja, akkor nincsen semmi baj. A kép mégiscsak arról szól, hogy “EGY” valóságot mutat, nem “A” valóságot. És még ez az “EGY” valóság is változik. Számomra tanulságos, amikor a sztálini Szovjetunió képmanipulációiról olvasok: voltak politikusok, akiket kitettek a pikszisből, kiretusáltak a közös fényképekről. Ezzel megpróbálták őket kitörölni minden valóságból.
A szándékot a programozó adja meg. A szoftvernek nincs szándéka. Ebben rejlik a veszélye is. Úgy használja mindenki, ahogy akarja. Pont olyan kétélű pallos, mint mindent egyéb technológiai vívmány a tűzgyújtástól az atomtechnológiáig.
Nemrég járt körbe a neten pár kép, amiken Ferenc pápa fehér pufidzsekiben, nyakában hatalmas arany kereszttel pózolt. Persze aki látott már hasonlót, az tudta, hogy ez nem valódi, de sokan elhitték. Az AI megjelenése azt az elvárást hozza magával, hogy sokkal kritikusabb képfogyasztókká kell válnunk. Jobban kell értenünk, hogy hogyan és miért jön létre egy kép. Eleve az, hogy hiszünk egy képnek, már önmagában problémás. Nem csak most, mindig az volt.
Egy fotónál számít, mit hagysz le róla, és mi az, amit belekomponálsz… A tudatos emberi “érintés” által létrehozott kép szükségképpen manipulatív – magán viseli a készítő szándékát. Ebben az értelemben azt hinni, hogy a kép a valóságot, az „igazságot” mutatja meg, mindig is problematikus volt. Ha viszont elfogadjuk, hogy a kép egy narratíva, ami az alkotója a szándékait mutatja, akkor nincsen semmi baj. A kép mégiscsak arról szól, hogy “EGY” valóságot mutat, nem “A” valóságot. És még ez az “EGY” valóság is változik. Számomra tanulságos, amikor a sztálini Szovjetunió képmanipulációiról olvasok: voltak politikusok, akiket kitettek a pikszisből, kiretusáltak a közös fényképekről. Ezzel megpróbálták őket kitörölni minden valóságból.
…ez egyfajta mágia is az ősember óta, ahol az elejteni kívánt zsákmányt nyíllal átszúrva rajzolták a barlangfalra.
Abszolút. A kép az varázslat! A szó szerint vett varázslóhoz a művész áll a legközelebb. A művész képes arra, hogy az alkotáshoz választott eszközével teremt egy másik valóságot, és ebbe a valóságba bevonja a nézőit is.
Abszolút. A kép az varázslat! A szó szerint vett varázslóhoz a művész áll a legközelebb. A művész képes arra, hogy az alkotáshoz választott eszközével teremt egy másik valóságot, és ebbe a valóságba bevonja a nézőit is.
Hogyan látod: a bennünket körülvevő képáradat mennyire tud minket tudatos képfogyasztásra vagy inkább csak képzabálásra nevelni?
Ez egy tökéletesen ellentétes folyamat: minél több a kép, és minél inkább szaturált a mező – a szaturáltat itt most mennyiségi értelemben használva –, annál kevésbé vagyunk képesek tudatosak lenni.
Nagyon nehéz úgy tudatosságról beszélni, hogy közben képi értelemben ekkora zaj van körülöttünk. Azon sem gondolkodsz, hogy levegőt veszel: a levegő is itt van körülöttünk. A képek mezeje is épp így vesz körbe minket. Nem nagyon van már lehetőségünk dönteni. Az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyunk a képektől, az az erdő, a természet. Ott semmit nem akarnak eladni neked a fák. Ott nincsenek képek. Ott te vagy.
Legfeljebb készíthetsz erről képeket, de ott olyan mezőben, olyan környezetben vagy, ami nem akar téged semmilyen módon befolyásolni. Az a helyzet, hogy a nagy mennyiségű kép kevésbé tudatos képfogyasztókká tesz minket. Dolgozom egy múzeumnak, ahol elég nagy méretű falakra rajzolok majd. A megrendelőm megkérdezte, hogy el fogok-e készülni a rövid határidő ellenére? Persze: nekiállok, és elkezdem megrajzolni. A megrendelőmnek akkor esett le, hogy a rajzok kézzel készülnek, minden vonalat én húzok meg. Azt hitte, hogy a rajzok csak úgy “létrejönnek”. Az embereknek nem evidencia az, hogy a képet “készíti” valaki.
Ez egy tökéletesen ellentétes folyamat: minél több a kép, és minél inkább szaturált a mező – a szaturáltat itt most mennyiségi értelemben használva –, annál kevésbé vagyunk képesek tudatosak lenni.
Nagyon nehéz úgy tudatosságról beszélni, hogy közben képi értelemben ekkora zaj van körülöttünk. Azon sem gondolkodsz, hogy levegőt veszel: a levegő is itt van körülöttünk. A képek mezeje is épp így vesz körbe minket. Nem nagyon van már lehetőségünk dönteni. Az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyunk a képektől, az az erdő, a természet. Ott semmit nem akarnak eladni neked a fák. Ott nincsenek képek. Ott te vagy.
Legfeljebb készíthetsz erről képeket, de ott olyan mezőben, olyan környezetben vagy, ami nem akar téged semmilyen módon befolyásolni. Az a helyzet, hogy a nagy mennyiségű kép kevésbé tudatos képfogyasztókká tesz minket. Dolgozom egy múzeumnak, ahol elég nagy méretű falakra rajzolok majd. A megrendelőm megkérdezte, hogy el fogok-e készülni a rövid határidő ellenére? Persze: nekiállok, és elkezdem megrajzolni. A megrendelőmnek akkor esett le, hogy a rajzok kézzel készülnek, minden vonalat én húzok meg. Azt hitte, hogy a rajzok csak úgy “létrejönnek”. Az embereknek nem evidencia az, hogy a képet “készíti” valaki.
…azt gondoljuk: egyetlen kattintás, és kész!
Az, hogy ennyire nagy mennyiségű kép van körülöttünk, el is távolít minket tőlük, igen.
Az, hogy ennyire nagy mennyiségű kép van körülöttünk, el is távolít minket tőlük, igen.
…talán Michelangelo freskóiról is sokan azt gondoljuk ott állva alattuk, hogy rálehelte őket a Sixtus-kápolna mennyezetére, és kész-passz.
Gondolj a fotóra: most épp minket is fotóznak!
Ha elkészül egy fotó, arra is lehet azt mondani, hogy megnyomta a gombot, és kész a kép. De ez nem igaz! Ott van benne az iszonyú mennyiségű tudás, hogy hogyan komponálod azt a képet.
Aztán rengeteg utómunka van egy-egy kép mögött. Ez mind befolyásolja a tartalmat, a narratívát. És ha ez eszünkbe jut, akkor a képdömping közepette talán lesz lehetőségünk, hogy tudatosabban nézzünk egy képre. Tudatosítsuk magunkban, hogy a képekkel befolyásolni akarnak minket.
Gondolj a fotóra: most épp minket is fotóznak!
Ha elkészül egy fotó, arra is lehet azt mondani, hogy megnyomta a gombot, és kész a kép. De ez nem igaz! Ott van benne az iszonyú mennyiségű tudás, hogy hogyan komponálod azt a képet.
Aztán rengeteg utómunka van egy-egy kép mögött. Ez mind befolyásolja a tartalmat, a narratívát. És ha ez eszünkbe jut, akkor a képdömping közepette talán lesz lehetőségünk, hogy tudatosabban nézzünk egy képre. Tudatosítsuk magunkban, hogy a képekkel befolyásolni akarnak minket.